fanfic_title
stringlengths 1
97
| chapter_title
stringlengths 0
125
| text
stringlengths 1
37.1k
| token_count
int64 1
7.96k
| source_id
int64 0
31.2k
| chunk_id
stringlengths 10
16
|
|---|---|---|---|---|---|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Nomen est omen!
| 6
| 0
|
fanfic_0_0
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
6.
6.
Fight Or Flight
| 10
| 0
|
fanfic_0_1
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
6.
6.
Fight Or Flight
Immakuláta azt hitte, kiismerte már Kerekes nyomozó minden rigolyáját, és jó keresztény módjára megtanulta elnézni őket, nem számított hát rá, hogy még mindig volt tovább. A nyomozó ugyanis meztelenül akart aludni. Vagy legalábbis félmeztelenül, és úgy vetette le magáról a ruháit, mintha csak otthon lett volna, mielőtt fejjel előre bedőlt Immakuláta ágyába. Immakuláta elhűlve figyelte a nyomozó sovány lapockáit, gerincének göröngyös ívét.
| 109
| 0
|
fanfic_0_2
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
– Micsoda dolog ez? – Igyekezett dörgedelmesnek hangzani, de a hangja sípolva elfulladt. Kerekes nyomozó nyűgösen beljebb fészkelte magát a takaró alá. – Ne csinálja ezt, nővér – morogta –, nincs itt semmi, ami a maga számára kísértést jelenthetne. – És a szemérem?! – kezdte Immakuláta felháborodva, de válaszul a nyomozó olyan hangosan kezdett nyöszörögni, hogy azzal a holtakat is felverhette volna. Immakuláta sietett befogni a száját. – Jól van, jól van már, csak maradjon csöndben! – Legyőzötten a nyomozó mellé huppant. Kerekes nyomozó elégedetten felvigyorgott rá, mire Immakuláta vágott egy grimaszt. – Hehehe, persze, most nagyon okosnak képzeli magát, mi? – Fáradtan megdörzsölte az arcát. – És én hogy fogok így befeküdni maga mellé? A nyomozó kelletlenül lehunyta a szemét, majd egy mély sóhajjal felkönyökölt. Immakuláta riadtan a szeme elé kapta a kezét. – Nyomozó! – Jaj, hagyjon már – mordult fel a nyomozó –, az anyukája is ilyenekből szoptatta magát, nem?! Majd alszom én a földön, csak mozduljon! – Kicsit meglökte Immakulátát, mire Immakuláta visszalökte. – Még mit nem! Így a földön aludni, ruha nélkül, betegen? Elment az esze?! – Akkor talán maga alszik a földön? Immakuláta megvetően felhorkant. Nem volt más választása; le kellett nyelnie a békát. Különben pedig a nyomozónak igaza volt: egy meztelen női mell látványa nem kellett volna, hogy mindig valami paráznát jelentsen. Immakuláta a rendtársait is látta már meztelenül, és az nem jelentett veszélyt. Most pedig a nyomozónak láthatóan eszébe sem jutott megkísérteni őt, csak örült, hogy végre ágyban lehet, abból ítélve, hogy már vissza is vackolódott a takaró alá, és lehunyta a szemét. Meg sem próbálta kilesni Immakulátát öltözés közben, sőt, illedelmesen a másik oldalára fordult, a falnak lapult, ahogy Immakuláta bemászott mellé. Immakuláta nem értette, miért volt csalódott, amikor a nyomozó kifejezetten udvariasan viselkedett. Keserű szájízzel lejjebb csúszott a takaró alá. Nem tudta, miért gondolta, hogy a nyomozó majd közelebb törleszkedik, mint azon az első éjszakán, hogy meleg, kipirult arcát Immakulátáénak nyomja, hogy a testük egy forró csíkban összesimuljon. Immakuláta torka elszorult. Az arcát a tenyerébe temetve elfordult, összegömbölyödött. A háta még így sem ért a nyomozóéhoz. Feszült csend telepedett rájuk. Immakuláta fészkelődött, a másik oldalára fordult, majd vissza. Elnyomott egy sóhajt, majd kiengedte. Újra fordult; a könyöke a nyomozó feszes hátának ütközött. – Bocsánat – súgta. A nyomozó felkönyökölt. – Így nem lehet aludni – jegyezte meg ingerülten. – Mondtam, hogy bocsánat, nem? – Persze, hogy aztán legközelebb majd a vesémbe rúgjon bele?! Szó sem lehet róla! – A nyomozó Immakuláta felé fordult, ép lábát Immakulátáéba hurkolta. Túl messze volt, hogy a bőrük egymáshoz érjen, de mint a fantomfájdalmat, Immakuláta érezte a nyomozó testének meztelen körvonalait, a mellkasát a sajátjának simulni. Megborzongott, a mellbimbója megkeményedett. Hátrébb akart húzódni, de a nyomozó elkapta a derekát. – Ne fogdosson! – förmedt rá Immakuláta. – Ne mocorogjon! – sziszegte a nyomozó, és erősebben nyomta a térdét Immakulátáénak. – Így nem lehet aludni! – Mert úgy lehet, hogy maga állandóan forgolódik meg sóhajtozik?! Akkor inkább felöltözöm, csak…
– Ne! – szakadt fel Immakulátából, még mielőtt végiggondolhatta volna, még a nyomozó karját is elkapta, ahogy a nő felemelkedett. A hő olyan erővel öntötte el, hogy azt hitte, meggyullad. Inkább elengedte a nyomozót, hogy eltakarhassa az arcát. – Úgy értettem, nem kell…
A nyomozó vihogva visszadőlt mellé, közelebb, mint eddig. A válla Immakulátáénak préselődött. – Na de, nővér! – Nem kell felkelnie… Csak így értettem – motyogta Immakuláta –, nem kell felkelnie, ezért mondtam, hogy… ne… Amikor tudom, milyen fáradt…
A nyomozó mosolya ellágyult. – Ez kedves magától. – Lassan elhúzódott, a mellkasa elé húzta a takarót. Visszafordult a fal felé. – Azért öleljen át. Legalább addig sem forgolódik. Immakuláta tétovázott. A nyomozó hátranyúlt, és megfogta a kezét, lassan a saját hasára vezette, Immakuláta érezte remegő keze alatt a forró bőrt. Az ujja hegyével kitapintotta a nyomozó köldökét, mire a nyomozó megrándult. – Ne ott – súgta. – Csikis. Immakuláta elnevette magát. Óvatosan közelebb csúszott. – Nagyon keskeny az ágyam – suttogta tétován, miközben a nyomozó hátának simult, ahogy ragtapasz a sebre. – Tudom.
| 1,067
| 0
|
fanfic_0_3
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Immakuláta szorosabbra fűzte a karját a nyomozó dereka körül, úgy ölelte, tapadt hozzá. A szíve kalapált. – Nem fogok tudni aludni – súgta. Az orcája súrolta a nyomozó tarkóját, aztán, mintha a hő vonzotta volna, Immakuláta nekidörgölőzött. – Ugyan miért? – Mert… – Mert mintha lángokban állt volna minden porcikája, amivel a nyomozóhoz ért. Mert alig kapott levegőt vágtázó szívétől. – Mert csak. – Mert ezt azért mégsem lehetett bevallani. Kerekes nyomozó elnevette magát, megsimogatta Immakuláta kezét a dereka körül. – Ne féljen, nővér. Nem harapok. Magát nem. A szavak olyan gyengéden, bensőségesen csengtek, hogy Immakuláta nem állta meg: megcsiklandozta a nyomozó hasát. Kerekes nyomozó hátravetette a fejét, gyilkos pillantást vetett rá a válla fölött. – Azért maga csak kísérti a sorsot, nem? Immakuláta nevetve megrázta a fejét. A hangja lassan elhalt, de a nyomozó még mindig őt figyelte, a szemében megszelídült a fény. Immakuláta torka elszorult. A tekintete a nyomozó ajkára tévedt. A nyomozó lassan elmosolyodott. Immakuláta riadtan lehunyta a szemét, ahogy a nő közelebb hajolt, nevető lélegzete csiklandozta Immakuláta arcát. Csak egy pillanat volt, egy futó érintés, ahogy arcon csókolta Immakulátát. Immakulátából felszakadt egy lélegzet. – Jó éjszakát, nővér – súgta a nyomozó incselkedve. Azzal előrefordult, és Immakuláta egyedül maradt a fülében lüktető szívdobogással és a nyomozó ajkának emlékével a bőrén. *
Idegen test szuszogott a karjai között, meztelen bőr forró síkja feszült a tenyere alá, és Immakuláta riadtan felkapta a fejét. Kerekes nyomozó álmosan felmorrant, és Immakulátán rajtaütött a vágy, hogy közelebb bújjon, a nyomozó testének íveibe fészkelje magát. De ilyet nem lehetett. Immakuláta így, ébredés után, a melegben nem tudott rájönni, hogy pontosan miért nem, mi nem stimmelt ezzel az egésszel, azzal, hogy ő Kerekes nyomozót ölelte. Azt remélte, talán csak álmodik; még a fények is olyan furcsák voltak, a téli nap erősebben tűzött be az ablakon, mint hajnalban szokott. A nyomozó felnyögött, a hátára fordult, és felhúzta a lábát; talán fájt neki, és Immakuláta fel akart kelni, hogy fájdalomcsillapítót, vizet, segítséget hozzon, de a nyomozó mellkasáról lecsúszott a takaró, és Immakuláta agya kiürült. Hogy lehetett rá ilyen hatással két jelentéktelen, rózsaszín dombocska? Mi volt ilyen lebilincselő az erekkel hálózott vékony fehér bőrben, a csíkosan gömbölyödő alsó ívben, a bimbóudvar mellett megbúvó sötét anyajegyben? Immakuláta miért nem tudta levenni róla a szemét? – Nővér? – szólalt meg a nyomozó. Álomtól rekedt hangja végigbizsergett Immakuláta gerincén. – Tessék? – lehelte.
| 619
| 0
|
fanfic_0_4
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
A nyomozó bőre olyan puhának tűnt; Immakuláta agyán átfutott a gondolat, hogy szeretne beleharapni, és az ötlet annyira borzasztó volt, hogy Immakuláta ijedtében felkapta a fejét.
| 42
| 0
|
fanfic_0_5
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Kerekes nyomozó nevetett. – Már szólni akartam, hogy a szemem idefent van – vigyorgott Immakulátára. Immakuláta kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de nem jött ki rajta hang. Inkább kivetődött az ágyból, és a köntösét maga köré kanyarítva kimenekült a fürdőszobába, ahol magára csapta az ajtót. A nővérek egy közös fürdőszobán osztoztak, csak a főnővér szobájában volt kád. Nagyon késő lehetett már, hogy Immakuláta egyedül fürödhetett. Pihegve meredt a saját tükörképére, majd remegő kézzel feltúrta a fürdőszobaszekrényben tartott neszesszerét.
| 124
| 0
|
fanfic_0_6
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Ovulált. Biztosan ovulált, csak ez lehetett, ez a rettenetes reszketés a testében, a lába között, mint a megfeszített íjhúr, úgy bizsergett minden porcikája. Ha lehunyta a szemét, Kerekes nyomozó mellbimbóit látta maga előtt, előmeredni a sötétből. Végignézte az apró szentképes kártyanaptárt, amin a ciklusainak hosszát tartotta számon, de már túl volt a legtermékenyebb időszakon, már csak a havi vérzés várt rá egy hét múlva. Nem baj. Ugyanaz.
| 103
| 0
|
fanfic_0_7
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Mindenről csak a hormonok tehettek; Immakuláta nem gondolkozott tisztán. Újra felrémlett előtte Kerekes nyomozó teste, a hő, ami belőle áradt, és Immakuláta hozzá akart simulni, köréfonni magát, és nem ereszteni, de nem, nem, ezt nem lehetett, és Immakuláta felnyüszített tehetetlen frusztrációjában. Hideg zuhany, az kellett most neki, de Kerekes nyomozó a zuhanyzóban is ott volt vele, a lélegzete szinte Immakuláta lapockáját csiklandozta, a tenyere Immakuláta derekára simult, és ezt nem lehetett kibírni, még ezt a hallucinációt is, épp elég volt küzdeni a valóság ellen. Immakuláta gyengén és legyőzötten a lábai közé csúsztatta a kezét, és amikor két ujjával önmagában végre elélvezett, Kerekes nyomozó nevetése visszhangzott a fejében, az a kedves, rekedt, jóleső nevetés. Immakuláta remegő lábakkal a padlóra csúszott, a fejére zubogott a langyos víz, a szemébe folyt, elkeveredett kibuggyanó könnyeivel. Évek óta nem csinált már ilyet, akkor sem kézzel, ilyen közvetlenül, és most elbukott. Ezt meg kellett gyónnia, még rögtön, aznap, de nem tudta, hogyan mondhatná ki. Nem is akarta kimondani; ez az ő privát szégyene volt. És ez sem volt így jó, hogy Immakuláta nem tudott gyónni, nem tudta leküzdeni ezeket a falakat, amik megnyomorították, távol tartották a testvéreitől, a szégyen mindig erősebb, mint bármilyen bűnbánat. És Immakuláta most már ezen sírt, hogy rossz keresztény volt, rossz apáca, aki végképp nem tudta, hogyan legyen jobb. Az önkielégítés… Az önkielégítés ehhez képest még semmi volt, még bocsánatos bűn, de a titkolózás valami rosszabb, valami, ami elemésztette az embert, pedig Immakuláta úgy szeretett volna már megkönnyebbülni. Sokáig tartott, míg megnyugodott, és még több idejébe telt, hogy visszasurranjon a szobába. Nem tudta, hány óra lehetett, de a zárdában uralkodó nyugalomból ítélve késő; a többiek talán már mind munkában voltak. Reggel nyolcra Immakulátának is az iskolában kellett volna lennie, ahol hittant oktatott az elsősöknek, és máskor ilyenkor valaki már régen felkeltette, de most, talán Kerekes nyomozó jelenléte miatt, semmi sem úgy működött, ahogyan máskor. Legfőképpen maga Immakuláta. Hogy nézzen így a nyomozó szemébe? Mit mond majd neki, mi tartott ilyen sokáig? És ha a nyomozó megérzi rajta… megérzi rajta, mit tett, ha ez a titkos szégyen körüllengte Immakulátát, érezhetően, láthatóan? Így sem sikerült eltüntetnie a sírás nyomait a szeme környékéről, az arcáról csak lassan oszlott a pír. A nyomozó azonnal észrevette, amint Immakuláta a fejét leszegve beslisszolt a szobába. Igyekezett csendesen, de gyorsan mozogni, ám ehelyett belerúgott az íróasztal sarkába, és nekiment a szekrényajtónak. Kerekes nyomozó felkönyökölt az ágyban, pár percig csak figyelte őt. Azóta felöltözött, ugyanazt a gyűrött inget viselte, amiben Immakuláta elé omlott, az ujjait feltűrte. – Na – szólalt meg aztán. Mosolygott. – Csak nem pityereg megint? Immakuláta nem mert megszólalni; ha megszólal, biztos, hogy újra elsírja magát a nyomozó óvatos, lágy hangjától. Inkább a papucsának orrát tanulmányozta; a szövet kirojtosodott az évek alatt. Meg kellene foltozni. A lábujja lüktetett. Kerekes nyomozó felült az ágyban, és széttárta a karját.
| 722
| 0
|
fanfic_0_8
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
– Jöjjön ide – kérte derűsen.
| 8
| 0
|
fanfic_0_9
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Immakuláta szíve megdobbant. – Hadd ölelgetem meg. Immakulátában igenlőn felzúgott minden, az egész lénye erre vágyott, csak bújni, simulni Kerekes nyomozó karjai közé. Ahol meleg volt, biztonság, és ahol végre kitört belőle a zokogás. A nyomozó megszorongatta őt, ringott vele, a lélegzete csiklandozta Immakuláta halántékát. – Jól van – súgta, lágyan, mint egy sóhaj –, jól van… Nincsen semmi baj…
– Elütöttem valakit – szakadt fel Immakulátából két hangos hüppögés közepette. – Elütöttem valakit, bántottam… Bántottam valakit…
– És milyen jól tette – mormolta a nyomozó, miközben Immakuláta hátát simogatta. – Nem, nem tettem jól! – csattant fel Immakuláta – Rosszat tettem, rossz apáca vagyok… borzalmas ember… – Újra felcsuklott belőle a zokogás, hangosan, mint ahogy a gyerekek bömbölnek. – Bántottam valakit, és meg sem tudtam gyónni…! – Megijeszti, igaz? – mormolta Kerekes nyomozó. – Hogy fájdalmat okozott valakinek. Mert maga nem ilyen… Maga jót akar…
Immakuláta szipogva bólogatott, a fejét mélyebbre fúrta Kerekes nyomozó nyakába. Ő jót akart, csak jót mindenkinek… Ő szolgálni akart, segíteni, megnyugvást és ráébredést hozni, nem pedig… nem pedig…
– Rossz apáca vagyok – motyogta –, rossz ember…
Kerekes nyomozó teste megrázkódott, nevetés futott át rajta. Erősebben szorította magához Immakulátát. – Érdekli a véleményem? – kérdezte. – Nem – hüppögte Immakuláta. Amikor Kerekes nyomozó nem szólalt meg, felsandított rá. – De úgyis elmondja, nem? – vetette fel reménykedve. Kerekes nyomozó összeszorította az ajkát, mint aki nevetéssel küszködik. Immakulátának haragudnia kellett volna. Hiszen milyen jogon neveti ki a nyomozó az ő mély, őszinte fájdalmát? Mégsem tudott mást, csak mosolyogni. – Kevés olyan ember van, mint maga – pillantott le a nyomozó Immakulátára. – Kevés bátrabb… Kevés pukkancsabb is – vigyorodott el, és csak nevetett, amikor Immakuláta az orrát ráncolta. – Ne nézzen így, a végén úgy marad az arca. – Megsimította Immakuláta hátát. – Nem sok ember lenne képes arra, amit maga tett tegnap este. – A betörésre? – kérdezte neheztelve Immakuláta. Kerekes nyomozó csak morális romlásba taszította, nem is értette, miért töltött még időt vele. Miért bújt hozzá még mindig. – És az éjjeliőr, akit megmentett? Az talán semmi? Immakuláta lesütötte a szemét. – Meg sem látogattam még – suttogta. – Azt sem tudom, hogy van. – Annyira lekötötte Kerekes nyomozó, és ahogy a nő felforgatta az egész életét, hogy még semmire sem jutott ideje. A kötelességeit is elhanyagolta. – Akkor majd meglátogatja. Még nem ment le a nap. Immakuláta lassan elernyedt a nyomozó karjai között, teljes súlyával nekidőlt. Ez megnyugtató gondolat volt: hogy a nap még nem ért véget, hogy ezernyi lehetőség volt még jót tenni. Immakuláta elmosolyodott. – És maga hogy van? – kérdezte halkan. Kerekes nyomozó zavartan elnevette magát. – Mit mondjak magának? – Ahogy Immakuláta felpillantott rá, a nyomozó sápadtabbnak és fáradtabbnak tűnt, mint eddig bármikor. – Nem jól. Immakuláta, bár szívesen maradt volna még, megadóan elhúzódott. – Akkor hagyom pihenni. – Lekászálódott az ágyról, de megtorpant, visszafordult. Tartozott még egy vallomással. – Nyomozó…
– Hm? – pillantott fel rá Kerekes nyomozó. A szeme alatt a sok alvás ellenére sötét karikák húzódtak. Immakuláta beharapta az ajkát. Nem most volt itt az ideje a köztük lévő határokat feszegetni. – Semmi. – A nyomozó arcára simította a tenyerét, lemosolygott rá. – Legyen jó, amíg visszajövök. *
A rendház folyosói már üresen kongtak, mindenki munkában volt. Rita nővér volt a soros a beteglátogatásban, Anna nővér Márta nővérrel együtt a hajléktalanszállón lehetett ételt osztani. Immakulátának már úton kellett volna lennie az elsőseihez, de ehelyett leginkább az foglalta le, mennyire éhes volt. És Kerekes nyomozónak sem ártott reggelit vinnie, mielőtt nekiindul a napnak. Bizonytalan léptekkel óvakodott le a konyhába. Furcsa volt az üres épületben; Immakuláta minden sarkon Márta főnővért sejtette, várta, hogy megfeddje az éjszakai kimaradásért vagy az aznapi kései kelésért. A konyhában Klára nővér görnyedt gőzölgő fazekak fölé, és mikor Immakuláta belépett, először fel sem nézett. Immakuláta halkan köszönt. – Jó reggelt. – Már lassan vége a reggelnek – jegyezte meg Klára. Tényszerű közlés volt, Immakuláta mégis összerándult a szavaira, a torka elszorult. A reggel megpróbáltatásai után úgy érezte, egy rossz szó, és újra bőgni kezd. – Miért nem keltettetek fel? – suttogta, és remélte, a szavai nem csengenek szemrehányóan. Pedig erre számított, hogy valaki majd felkelti, a fejére olvassa a kötelességeit, amik mostanra olyan számosak lettek, hogy Immakuláta azt sem tudta, hol kezdje. – Engem küldtek, hogy keltselek fel. – Klára megfordult, a pultnak támaszkodott. A homlokán csillogott az izzadtság a konyha fülledt melegében. – Nem akartalak zavarni. Olyan jól elvoltatok egy ágyban a nyomozóval. Immakuláta megkövült, mintha pofon csapták volna, a szája elnyílt. Klára szemrehányó tekintete megenyhült. – Én nem tudom, mit csinálsz vele… Bár a családod előéletéből ítélve valami nagyon nem apácához méltót. – Én csak… Csak… Mégsem alhattam a földön… – hebegte Immakuláta. – Nem az én tisztem ítélkezni – emelte fel a kezét Klára nővér –, de gondold át, mit szólna a viselkedésedhez az, aki a Mindenség felett ítélkezik. És gyónj eszerint. Immakuláta lesütötte a szemét. Úgy érezte magát, mint egy kislány, akit leteremtettek. – Nem csinálok semmi rosszat – motyogta dacosan. – És a nyomozó? Neki sincsenek hátsó szándékai? Immakuláta némán megrázta a fejét, nem tudta, mit feleljen. Ki látott bele Kerekes nyomozó fejébe?
| 1,326
| 0
|
fanfic_0_10
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Hiszen ő Esztert szerette, Eszterért adta fel az egész életét, minden más csak könnyű kis flört volt. Igaz, Immakuláta nem tudhatta, meddig terjed a nyomozónak a „könnyű kis flört” fogalma. Klára nővér sóhajtott egyet, majd visszafordult az ebédhez. – Nem azért mondom, hogy számon kérjelek. De a nővéredként kötelességem szólni valamit. Hogy vigyázz magadra, és legalább te maradj meg a jókeresztényi úton, ha már a családod nem tudott. – Csak azért, mert a bátyám… – csattant fel Immakuláta, majd beharapta az ajkát. Hiszen Virgíniuszra hasonlítani dicsőség volt, minden, amire Immakuláta kiskora óta vágyott. Hogy Virgíniusz jobbkeze lehessen, a tanítványa, a támasza. És most megtagadta volna őt? Virgíniusz jobbkezének osztoznia kellett vele mindenben: az örömében, a bánatában… A bűneiben is, büszkén viselni azokat, mert Virgíniusz bűnei voltak. Immakuláta felvetette a fejét. – Köszönöm, hogy szóltál – mosolygott Klárára feszesen, és Klára visszamosolygott rá, őszinte jóakarattal. És ez fájt: hogy minden bántó megszólalása, minden célozgatása Virgíniusz bűneire valóban csak jóindulatból született. Hogy Immakuláta örökkévaló lelkét védje. – Kikértük neked a napot az iskolától – mondta Klára –, hogy a nyomozóval foglalkozhass. Ha már ilyen jóban vagytok – bökte oldalba Immakulátát, de ez már csak ugratás volt. – Márta nővér kikötése csak annyi volt, hogy az esti misén jelenj meg. Immakuláta erőtlenül elnevette magát. – Köszönöm. Megkönnyebbült, mikor felforrt a víz, ő pedig egy kancsó teával és két szelet kaláccsal visszatérhetett a szobájába. A nyomozó már visszaaludt. Immakuláta pár percig zavartan téblábolt az ágy lábánál, azon gondolkozott, felébressze-e, de a nyomozó arca olyan sápadtnak, olyan beesettnek tűnt, hogy nem volt hozzá szíve. Különben is… Most senkinek sem tűnne fel, ha kiosonna meglátogatni az éjjeliőrt a kórházban. Az iskolába nem kellett mennie, Klára el volt foglalva az ebédfőzéssel, Kerekes nyomozó mellett pedig akár ágyút is lehetett volna durrogtatni. Immakuláta magára kanyarította a télikabátját, eligazgatta a fityuláját, és kilépett az ajtón. Gyalog ment, a friss hó ropogott a talpa alatt, a reggel hidege csípte az arcát, és abban a félórában, amíg az Akasztó-bércen át kutyagolt, jó volt élni. Itt nem volt kötelesség, nem kísértette mások tekintete, mások elvárásai; itt Immakuláta maga volt, és a szürke fagy. Arra gondolt, milyen lenne megosztani a nyomozóval ezt a reggelt, szinte látta a lábnyomait, hallotta, ahogy bakancsa alatt nehezet roppan a hó, suhog a ballonkabát. Kerekes nyomozó meggörnyedne kicsit, hiszen ilyen mély hóban még ép lábbal is nehezen járni, a kezét mégis zsebre dugná, oldalra dőlve Immakuláta pillantását keresné. Mondana valami megbotránkoztatót, Immakuláta nem tudta kigondolni, pontosan mit, de az biztos, hogy vérlázító lenne, és Immakuláta arcon dobhatná érte egy hógolyóval. Különös, valóságos kép volt. Aztán kiért a bokáig érő hóból; itt a járdákat már felsózták. Lassan megszaporodtak körülötte az épületek: boltok, családi házak, intézmények tűntek fel, és amikor Immakuláta egy elhaladó kirakatban elkapta a képmását, eszébe jutott: ő apáca volt. Ő nem dobálózhatott hógolyóval. Illetve dobálózni talán dobálózhatott, de nem bosszúból, nem rendreutasításnak, nem figyelemfelhívásképp. És semmiképpen sem hagyhatta magát a hóba dönteni, amikor Kerekes nyomozó biztosan megpróbálta volna. Összeszoruló gyomorral megszaporázta a lépteit, a tekintetét a járdára szegezte. De nem, ez sem volt jó: egy apáca nem járhatott ilyen dühösen. Ennyi görccsel a vállában. Immakuláta megigazgatta a fityuláját, és lassított a léptein. Betért egy boltba, vett pár szem mandarint és egy csomagnyi kis üveg vizet, hogy ezzel is segítse az éjjeliőr gyógyulását. A reggel nyugalma szertefoszlott, és már csak a város rohanása maradt, az elsuhanó villamosok, a munkába siető emberek. Immakuláta megállt a kórház előtt, felnézett a szürke betonépületre. Nem először volt itt; hol Anna nővér vágta el az ujját vacsorafőzés közben, hol Márta nővér bokája ficamodott ki egy felekezeti kirándulás során. Immakuláta megacélozta magát, és a surranva szétnyíló fotocellás ajtók felé indult. A dolgát némileg nehezítette, hogy nem tudta, kit keresett, és most, amint belépett a kórház élesen ragyogó fényei alá, már sejtette, hogy nem lesznek hajlandóak neki tájékoztatást adni, ha egy előző este behozott középkorú férfi páciens iránt érdeklődik a recepción. Úgyhogy Immakuláta kihúzta magát, hangosan és vidáman köszönt a portásnak, majd határozott léptekkel a belgyógyászat felé indult. Az éjjeliőr kora és testalkata alapján egy szívroham volt a legvalószínűbb oka az összeesésének, de Immakuláta bele sem mert gondolni a lehetőségbe, hogy a férfi esetleg már nem volt életben. A szíve zakatolt, ahogy a folyosókat járta, be-bepillantott a kórtermekbe, ha egy-egy idős néninek feltűnt a fityula, megállt, hogy érdeklődjön az állapotuk felől, ártatlan látogatásnak álcázta a nyugtalan pásztázást, bár így korántsem haladt olyan tempóban, amilyenben szeretett volna. Az éjjeliőrnek pedig még mindig nyoma sem volt. Immakuláta betért a mosdóba, megmosta izzadó tenyerét. Lelki szemei előtt már látta az éjjeliőr élettelen testét, kiterítve egy hideg boncasztalon, olyan volt előtte a kép, mint valami visszhangja minden rendőrös sorozatnak, amit Virgíniusszal együtt néztek. És még a nyomozó sem volt vele… Miért nem volt vele a nyomozó?! Az ő kedves, megbízható nyomozója, aki most biztosan meg tudná nyugtatni…
Immakuláta megrázta a fejét, vizet fröcskölt az arcába. Még hogy Kerekes nyomozó kedves! Még hogy megbízható! Immakulátának biztosan az agyára ment az aggodalom. Ahogy felnézett a tükörképére, összeszorította az ajkát, és magába temette fel-feléledő zavaros gondolatait. Most csak egy célja volt: hogy megtalálja az éjjeliőrt. Élve vagy halva. Ezúttal Immakuláta a sebészet felé vette az irányt, végigjárta a kórtermeket ott is. Most nem szándékozott megállni csevegni, de nem utasíthatta el a segítségért felé nyúló kezeket, az egy-egy imát vagy vigasztalást kérőket. Egy óra is eltelhetett, mire Immakuláta nehéz szívvel kijutott az utolsó kórteremből is, és semmivel sem járt közelebb a megoldáshoz, mint eddig, a délelőtti látogatási idő pedig lassan a végéhez közeledett. Egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett: leliftezett az intenzív osztályra, hogy ott a recepciósnál érdeklődjön, nem hoztak-e be előző éjjel egy alacsony, őszülő középkorú férfit. Valaki azonban megelőzte. – Középkorú nő, derékig érő őszes haja van… Mindig ballonkabátban jár, biztos nem hozták be? – Az a rózsaszín hajú lány támaszkodott a pultnak, akit Immakuláta olyan gyakran látott a Városház téren szórólapokat osztogatni. Aki a bocsánatát kérte. Aki elindította Kerekes nyomozó lehetetlen küldetését. Eszter. A recepciós részvétlenül rázta a fejét. – Nagyon sajnálom, nem adhatok ki információt a pácienseinkről. Immakuláta közelebb lépett, Eszter elé kerülve megtámaszkodott a pulton. – Talán én segíthetek. – Rámosolygott a lányra, de ő maga is érezte, hogy a mosolyában van valami éles, valami hideg. Cápamosoly.
| 1,591
| 0
|
fanfic_0_11
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Eszter elsápadt, és Immakuláta most látta csak, ez a rózsaszín haj mennyire rosszul állt neki, mennyire egybeolvasztotta az arcvonásait. Nem csoda, hogy Immakuláta először nem ismerte meg. Eszter ellökte magát a pulttól, és futásnak eredt. Immakuláta gondolkodás nélkül utána vetette magát; csak az utcán jutott eszébe, hogy ő apáca volt, és a hívek nem láthatták őt ész nélkül üldözni valakit. De Eszter egyre távolodott…
– A franc egye meg! Immakuláta hirtelen elhatározással futni kezdett, miközben megpróbálta lerángatni a fejéről a fityulát, de a csat, amivel a helyén tartotta, beakadt a hajába, húzta, tépte a fejbőrét, úgyhogy Immakuláta annyiban hagyta, a vállára lógva lötyögött a félig levetett fityula. Eszter sebesen cikázott az emberek között, de Immakuláta mindig jó futó volt, jól osztotta be a levegőjét, jól tűrte az izmai sajgását. Ragadozó volt ilyenkor, ami prédára ment. – Hova rohan így, nővér? – kiabált rá három férfi nevetve a sarki kocsma mellől.
| 225
| 0
|
fanfic_0_12
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
– Kardiózóm! –
| 6
| 0
|
fanfic_0_13
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
kiabálta vissza Immakuláta, miközben megpördülve kikerült egy idős nénit. Eszter majdnem megakadt egy biciklisben, botladozva átugrott egy virágláda fölött, de a következő pillanatban nekirohant egy ebédszünetre siető aktakukacnak. A férfi elterült a földön, Immakulátának meg kellett állnia, hogy felrángassa, mielőtt újra Eszter után iramodott. – Álljon meg! – kiáltotta. – Figyeljen ide! Csak segíteni akarok magán! – Aztán már nem kiabált, csak összeszorította a fogait, és tűrte a tüdejébe hasító fájdalmat. A torkát égette a hideg levegő. A távolság egyre csökkent közöttük. Immakuláta felgyorsított, és a hajában a csat végre megadta magát: a fityula lassan, kéken a földre szállingózott mögötte, és Immakuláta, mintha levágták volna róla a súlyokat, szinte repült. Az Akasztó-bércen érte utol Esztert, elrugaszkodva a földre döntötte, leszorította a vállát. Eszter tehetetlenül megrángott alatta, szabadulni próbált, de Immakuláta visszanyomta, zihálva lebámult rá. Eszter szinte beleolvadt a hóba, ahogy tágra nyílt barna szemeivel visszanézett rá. – Sápasztja… Sápasztja ez a szín… – zihálta Immakuláta. Eszter felnyögött, Immakuláta pedig erőtlenül legördült róla, elterült a hóban. A mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Eszter ezúttal nem próbált menekülni, úgy pihegett mellette, mint valami őzgida. Immakuláta felült, a térdére hajolt. – Csak ezért... ezért üldözött idáig, hogy közölje, hogy rossz a frizurám? – kérdezte Eszter szemrehányóan. – Dehogy. Beszélgessünk! – Immakuláta lélegzete fehéren kicsapódott előtte. – Miért futott el? Eszter lesütötte a szemét, de ahogy megszólalt, inkább ellenségesnek hangzott, mint bűnbánónak. – Nekünk nincs miről beszélgetnünk. – Dehogy nincs. Hiszen ismerősök vagyunk. Miért kereste Kerekes nyomozót a kórházban? Eszter hallgatott, Immakuláta pedig nem tudta, hogyan bírhatná szóra. Kínvallatással? Hiszen az az inkvizíció alatt is olyan szépen bevált…
– Haragszik Virgíniuszra? – kérdezte, mert ez volt a legkínosabb kérdés, ami az eszébe jutott. Eszter lesütötte a szemét. – Virgíniusz… haragszik rám? – A hangja elhalt. Immakuláta nyelt egyet. – Virgíniusz nem haragszik senkire. Eszter szégyenlősen megrántotta a vállát. – Én haragszom. Magamra.
| 523
| 0
|
fanfic_0_14
|
Nomen est omen!
|
6. Fight Or Flight
|
Immakuláta a hóba markolt, végigfuttatta az ujjai között, ahogy erre a végtelen bűntudatra gondolt, ami Eszter vállait nyomta. A nő helyében ő sem bocsátott volna meg magának. – Szokott gyónni? – Mi nem gyónunk. – Ó.
Eszter erőtlenül elnevette magát. – Gondolja, hogy ez a probléma? Immakuláta visszamosolygott rá. – Sokat tud könnyíteni az emberen. – Nem mintha ez neki olyan jól működött volna az utóbbi időben. Eszter szemét elfutották a könnyek. – Mindenkit bántok, aki jó hozzám… – Felszipogott. – Miért…? Annyi időt töltöttem a Társasággal, miért… Miért nem tudok jó ember lenni? Immakuláta torkát elszorították a szavak, amik csak nem akartak a felszínre bukni. Mit mondhatott volna? – Miért… – A hangja rekedten elfulladt. – Miért kereste a nyomozót a kórházban? Eszter megtörölte az arcát. – Mert volt egy sejtésem. – Milyen sejtése? Eszter lehunyta a szemét. – Amikor legutóbb beszéltem vele, azt mondta… Azt mondta, segít nekem. Hogy… haza fog vinni. Immakuláta beharapta az ajkát, a tekintetét végigfutatta az Akasztó-bérc havas pusztaságán. A szél a hajába kapott. – Azt mondta? Eszter bólintott. – De én itt vagyok otthon. A Társaság a családom. Munkát adtak nekem, otthont, amikor semmim nem volt. Nem hagyhatom itt őket. Immakuláta megértően bólogatott. Ha Eszter nem akart hazamenni Budapestre, hát nem akart hazamenni, nem kellett az ilyesmit erőltetni. Immakuláta tudta, milyen az, amikor valaki az egyház közösségében talált új otthonra. Bár mostanában néha azt kívánta, bárcsak ne kellene ehhez elutasítania mindent, ami a vér szerinti családjához tartozott. – Még mindig nem értem, ebből honnan következik, hogy a kórházban keresse a nyomozót. Eszter megnedvesítette az ajkát. Mindenhova nézett, csak Immakulátára nem. Egy hirtelen elhatározással a térdére dőlt, majd felegyenesedve megdörzsölte az arcát. – Megláttak minket. Meghallottak. És én… Nem tudom, hogyan vagy mikor, de…
– Elvágták a fékvezetékét – lehelte Immakuláta. Eszter megdörzsölte a homlokát. – Ezt nem mondtam. Ezt nem mondtam, de… – Mélyet sóhajtott. – Most minden olyan zavaros. Mindenki túl sokat tud, vagy nem eleget, és…
– Maga egy olyan szervezet tagja akar maradni, amelyik ártatlan emberek balesetét okozza?! – csattant fel Immakuláta. – Maradnom kell! – emelte fel a hangját Eszter is. – Az egész problémát Kerekes nyomozó kontárkodása okozta, hogy azt hiszi, tudja, miről beszél, de nem, nem tudja, azt hiszi, engem meg kell menteni, de nem kell, nem kell, mert én a Társasághoz tartozom, és ha Kerekes nyomozó ezt végre belátná, ha végre megértené, most nem lennénk ekkora szarban! Immakuláta döbbenten pislogott rá. – Maga… gyilkosokat véd…
– Nem! – ordított rá Eszter. Az arca elvörösödött. – Ők nem gyilkosok, ők a családom! – Mert a kettő nem ugyanaz! – csattant fel Immakuláta. – Mert a maga családja legutóbb is olyan ártatlan volt! Eszter arcából olyan gyorsan kifutott a vér, hogy Immakuláta azt hitte, rosszul lesz. A legszívesebben visszaszívta volna a szavait: hiszen vigasztalni akart, segítséget nyújtani, nem pedig tovább rontani a helyzeten, de az indulatai szokás szerint most is elragadták. Eszter felkelt a hóból, de mikor Immakuláta követni akarta, visszalökte őt. Immakuláta döbbent nyekkenéssel landolt a földön, váratlanul érte a támadás. Eszter fölémagasodott. – Mondja meg a nyomozónak, hogy nem kérek a segítségéből – sziszegte. – A Társaság része vagyok, és soha többé nem megyek vissza Budapestre, a nyomozó pedig lesz szíves kiszállni az életemből, ahogy maga is. Mielőtt azt kívánom, bár mindketten odavesztek volna az autóban – vágta oda még utoljára, majd elsietett, vissza a városba. Immakuláta még sokáig bámult távolodó háta után, amíg a nő már csak aprócska pont volt az Akasztó-bérc ködös kietlenségében.
| 881
| 0
|
fanfic_0_15
|
A tanúhegyek táltosai
|
Egy visszatérő rémálom
|
A tanúhegyek táltosai
| 5
| 1
|
fanfic_1_0
|
A tanúhegyek táltosai
|
Egy visszatérő rémálom
|
Egy visszatérő rémálom
| 3
| 1
|
fanfic_1_1
|
A tanúhegyek táltosai
|
Egy visszatérő rémálom
|
3.
3.
Egy visszatérő rémálom
– Hű, de szép! – Ámulattal nézem a karácsonyfát, ami teljes pompájában ragyog, miután Apa feltette a csúcsot a tetejére, ahová én sajnos nem érek fel. Apa ezután már hajolna le az égősor kapcsolójához, de én gyorsabb vagyok nála, és megelőzőm őt:
– Légyszi, hadd kapcsoljam fel én! – Ha szeretnéd! – Apa elneveti magát, én pedig rögtön meg is nyomom a kapcsolót, mire kigyúlnak a színes fények. Felállok, és hátralépek a kanapéhoz, hogy onnan csodáljam meg a karácsonyfát. – Ha kiég valamelyik körte, megkereshetem én a rosszat? – kérdezem, mire Apa bólint:
– Lehet róla szó, de csak akkor, ha szólsz nekem előtte, hogy felügyelni tudjam. Rendben van, Mesi? – Rendben, Apa, fogok szólni! – Tovább nézem a csillogó díszeket és a világító égőket, amik fenyő alakban ragyogják be a szobát. – Alig várom, hogy jöjjön a Jézuska! – Biztos fog jönni nemsokára – mosolyog rám –, de szerintem előtte még megvárja, hogy segítsek Anyának a halászléhez passzírozni. – Remélem, addig azért nem fog várni – durcáskodom, mire Apa elneveti magát:
– A türelem rózsát terem! Viszont most megyek a konyhába Anyához, hogy haladjunk – beszél hozzám kedvesen. – Nem játszol velem, Apa? Most építettem legóból a babaházhoz egy újabb erkélyt meg egy medencét! – próbálom őt itt tartani, de hiába. – Játszok majd veled később, de előbb legyen meg a karácsonyi vacsora, mert az angyalkák, akik az éjjel itt jártak, azt mondták, hogy utána jön majd a Jézuska – kacsint rám, de aztán a konyha felé indul, ahonnan behallatszik a karácsonyi zene, amit Anya hallgat. – Na jó, legyen.
| 379
| 1
|
fanfic_1_2
|
A tanúhegyek táltosai
|
Egy visszatérő rémálom
|
Addig csinálok egy karámot is a lovacskáknak – jön az újabb ötlet, majd a babaház és a legós vödör felé fordulok, miközben Apa kimegy a konyhába Anyához. Építeni kezdem a karámot, és szerencsére a megfelelő kockákat hamar meg is találom. Miközben összerakom a darabokat, azon gondolkozom, hogy a felnőttek mit szeretnek ennyire a halászlében. A bejgli és a sütemények sokkal finomabbak, mégis azokat már csak azután szoktunk enni, hogy jött a Jézuska. Hamarosan kész is van a kerítés. A karácsonyfa melletti kis asztalhoz lépek, ahová még a játék lovacskáimat tettem, ekkor azonban látom, hogy az adventi koszorúnak kialudt az egyik gyertyája. Ráadásul pont a rózsaszín, ami a kedvenc színem. Mi lenne, ha meggyújtanám? A gyufát nem is kell sokáig keresnem, mert Apa számítógépasztalánál megtalálom a felnőttes papírok mellett. Olyan sűrűn vannak azok teleírva, nem is értem, hogyan tudják elolvasni a felnőttek. Pedig én ügyes vagyok, a téli szünet előtt még egy piros pontot is kaptam Ildikó nénitől, mert szépen olvastam a tankönyvből, amiben szerencsére nagyobbak a betűk, és amiben képek is vannak. A kezemben tartom a gyufásdobozt, és kicsúsztatom belőle a gyufákat. Leteszem a kupacot az asztalra, majd az egyik gyufát próbálom meggyújtani valahogy úgy, ahogy Apa szokta csinálni. De hiába húzom végig a doboz oldalán, nem gyullad meg. Már vagy tízszer próbálkozom, mire sikerrel járok. Talán az a titok, hogy erősebben kell rányomni. Nagyot szikrázik a gyufa feje, de pechemre le is törik, és csak a csonkja marad a kezemben, a másik fele pedig elrepül valahova a karácsonyfa felé. Kezdhetem az egészet elölről. Újabb gyufáért nyúlok, és meglepődöm, amikor ezt elsőre sikerül meggyújtani. Tényleg erősen kell rányomni és végighúzni! Ezután odatartom a lángot a gyertyához, egy pillanat múlva pedig már ugyanúgy ragyog a rózsaszín gyertya is a koszorún, mint a másik három lila. Végül elfújom a gyufát, bár közben egy kicsit meg is égetem az ujjamat, amit aztán nyalogatni kezdek. Nem is gondoltam, hogy ez így tud fájni! Hátrébb lépek, és csak nézem a koszorút, amin csodásan ragyognak a gyertyák, megvilágítva maga előtt a földön álló babaházat. Olyan, mintha a nap sütne rá fentről! Már azon gondolkozom, hogy mivel bővíthetném ki a lakosztályt, amikor füst szaga csapja meg az orromat. Anya már biztos felrakta főni a halászlét, ami olyan büdös, hogy még a csukott ajtó mellett is érezni. Nem telik el azonban sok idő, mire rájövök, hogy ez a büdös nem a konyhából jön, amint észreveszem, hogy lángok csapnak fel a karácsonyfa aljánál. Annyira váratlanul ér ez az egész, hogy pánikba esek. Hogyan gyulladt ki, amikor nem is csináltam ott semmit, csak a koszorúval foglalkoztam? Ha Anya és Apa ezt meglátják, akkor lehet, nem is fog jönni a Jézuska. Gyorsan el kell oltanom! Bemászok a karácsonyfa tövéhez, és próbálom úgy fújni a tüzet, hogy az kialudjon. Nagyokat fújok, mint a farkas a kismalac szalmaházára, de hiába: a tűz nem akar kialudni, sőt, újabb ágakra is átterjed, én pedig még az előzőnél is jobban megégetem a kezemet, amint rossz helyre tenyerelek. Eszembe jut, hogy ide már víz kellhet, de ha a konyha felé kimegyek a fürdőszobába, az feltűnő lesz. Viszont nincs más választásom…
A testem remeg a félelemtől, mivel úgy tűnik, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt először hittem. Pár másodpercig még dermedten állok a sokkhatástól, mialatt a tűz már a fa csúcsát is eléri, majd észreveszem, hogy a függönynél is felcsapnak a lángok. A füsttől köhögnöm kell, és ekkor tudatosul bennem, hogy nagyon nagy a baj. A konyha felé futok, és elkiáltom magam:
– Anya, Apa, segítsetek gyorsan! Ég a karácsonyfa! ✦
A szemem kipattan, és egy hirtelen mozdulattal felülök. Zihálva veszem a levegőt, a testem pedig úszik a verejtékben. Csak egy rémálom volt, semmi gond! Illetve bárcsak egy rémálom lett volna, de sajnos nem az volt, hanem a szomorú valóság. Megrázom a fejemet, és próbálok nem is gondolni erre az egészre. A múlton már lehetetlen változtatni. Magam elé tartom a két tenyeremet: az égés okozta fájdalomból szerencsére semmi nem jött át az álmomból, mi több, már a heg sem látszódik mióta.
| 939
| 1
|
fanfic_1_3
|
A tanúhegyek táltosai
|
Egy visszatérő rémálom
|
Tíz év hosszú idő.
| 5
| 1
|
fanfic_1_4
|
A tanúhegyek táltosai
|
Egy visszatérő rémálom
|
Helyette viszont hűvös érzet fut végig az ujjaimon, amint esőcseppek landolnak rajtuk. Kimászok a hajlékomból, és felnézek az égre a faágak között: valószínűleg már délelőttre járhat az idő, az égbolt ennek ellenére egységesen szürke, a nap pedig alig sejlik át a lepelfelhőn. Néhány perc múlva már ennyi sem látszik a fényes korongból, helyette az egyre jobban rázendítő eső veszi át a főszerepet. Visszatérek a szűkös hasadékomba, hogy fedezzem magamat a csapadékhullástól, bár túl sokat nem ér, mivel csak akkor maradok szárazon, ha teljesen összehúzom magam. Erre sajnos nem gondoltam az elmúlt napokban, amikor napos volt az idő. Öreg hiba. Nekitámasztom a hátamat a bazaltfalnak, ekkor azonban remegés fut végig a gerincemen. Megint földrengés lenne? Vagy még mindig az álmom hatása alatt lennék? Gyors ülőpozíció-váltás után a sziklához helyezem a fülemet, de ekkor már semmi gyanúsat nem hallok. Vajon csak az elmém szórakozik velem? Eszembe jut, hogy egy hete volt a földrengés. A készleteim rendesen megcsappantak, és a pénzem is elfogyott. Hamarosan pedig újból időszerű lenne egy bevásárlókörút, ha nem akarok éhen vagy szomjan halni, feltéve, ha nem bogarakat akarok enni és esővizet inni. Bármennyire is kockázatos és etikátlan, muszáj leszek lopni. Csak nem bukok le, főleg, hogy az intézetből már ismerem a trükköket. Próbálom fejben összeszedni, hogy mik azok a létfontosságú dolgok, amiket mindenképpen be kell majd szereznem. Az alapélelmiszerek és a tisztálkodási eszközök mellett fájdalomcsillapító is kellene a fájós bölcsességfogamra, ezt viszont nem tudok csak úgy simán lopni, mert a gyógyszertárasok adják ki. Jobb híján marad a bizakodás, hogy a fogfájásom pár nap alatt magától elmúlik. A nyelvemet egészen hátra helyezem jobb oldalra, hogy így tapogassam ki a bölcsességfogamat. Furcsa, mert olyan, mintha még egy fog ki akarna ott bújni, holott az lehetetlen, legalábbis kötve hiszem, hogy valami mutáns lennék, akinek harminchárom foga van. Tükörben persze jobban meg tudnám nézni, de az meg nincs nálam. Tovább gubbasztok egy helyben, és megöl az unalom, miközben megállás nélkül szakad az eső. Egy ideig még tervezgetem a következő lépéseket, de aztán a délutáni órákban elszundítok, és mire felébredek, már határozottan sötétedik. Kipihentebb azonban nem lettem: a fogfájás még inkább kisugárzik az arcomba, és a fejem is hasogat. A farmerem és a cipőm is csuromvizes lett, ahogyan alvás közben kinyújtózkodtam a fedezékből. Hamarosan teljesen besötétedik, én pedig csak egyre rosszabbul érzem magam, és már a hideg is rázni kezd. Remélem, nem beteg leszek, mert az nagy baj lenne. Persze az is lehet, hogy csak kimerültem az utóbbi napokban. A fejemben mindenféle ötletek cikáznak, hogy talán új helyet kellene keresnem, ahol könnyebb lenne nyersanyagokat farmolni, de sok okosságra nem jutok: hiába, ez nem egy bugyuta játék, hanem a rideg valóság. Azon is eltöprengek, hogy felmehetnék Pestre, hátha ott jobban tudnék a zavarosban halászni, de aztán úgy vagyok vele, hogy ott a sok ember között könnyebben lebukhatnék, így dobom is ezt az ötletet. Egy pillanatig még az is felmerül bennem, hogy ne menjek-e vissza a gyűlölt intézetbe, de végül arra jutok, hogy ki kell tartanom, és nem szabad feladnom a szabadságomat, bármennyire is nem vagyok könnyű helyzetben. Mivel egész nap nem ettem semmit, így valami vacsora után nézek a szűkös tartalékaimból. Kibontok egy csomag kekszet, hogy abból rágcsáljak el valamennyit, ekkor azonban neszt hallok az erdő mélye felől. A fogam alatt még egy hangosat roppan az étel, ezt követően viszont némán fülelek, és megállapítom, hogy valami zörög a bokrosban. Remélhetőleg nem vadállat, de amint ezen töprengek, mintha röfögést hallanék. Basszus! Ez vaddisznó lesz. Ismét hallom a hangot, de nem tudom hirtelen eldönteni, hogy kintről jön, vagy a gyomrom szórakozik velem. Úgy látszik, a fájdalmaimtól teljesen elvesztettem a józan ítélőképességemet. Még a vér is megfagy az ereimben, amint már egészen közelről hallom a lépteket, és a sötétben egy állat árnyát is megpillantom. Visszafojtom a lélegzetem, de aztán megkönnyebbülök a nyávogás után, ami ismerősen cseng. Az állatka az ölembe ugrik, és ekkor már a félhomályban is megismerem a koromfekete macskát, akinek a zöld szeme még ilyen gyér fényviszonyok mellett is csillog. – A frászt hozod rám, te cica! – szabadul fel belőlem a megkönnyebbült nevetés, mire a macska a szemembe néz. – Mit keresel itt, te somlói galuska? – kuncogok tovább, majd kipattan az isteni szikra a fejemből. – Mit szólnál, ha Galuska lenne a neved? Ha már itt vagyunk a Somlónál – gügyögök neki, mire ő egy újabb hangosat nyávog. Galuska a kekszes csomagom felé mozdul, de én elrántom azt előle a kezemmel:
– Hé, ebből nem adhatok! Muszáj vagyok takarékoskodni – nézek rá szúrósan a sötétségben, de aztán megenyhül a szívem, és leteszek elé egy darabot, csakúgy, mint még korábban a szombathelyi vasútállomáson. – Egye fene! De többet nem kapsz! Galuska elropogtatja a kekszet, mialatt megvilágosodok, amint visszagondolok a szökésem napjára. Talán Csongort mégiscsak meg tudnám valahogyan puhítani, hogy nála lakjak. Ez lenne a legcélravezetőbb, mert rejtve is maradnék, és ellátást is biztosan kapnék, ha sikerülne őt meggyőznöm arról, hogy nem vagyok teljesen haszontalan, és segédkeznék neki ebben-abban. A jurtaszerű háza mellett ott a pince és a telek, biztosan van mit csinálni…
Nagyot dobban a szívem, és bizsergés járja át minden porcikámat, de már nem a hidegtől. Behunyom a szemem, miközben magam előtt látom Csongort, és próbálom elképzelni, milyen szöveget mondhatnék, amivel sikerülne hozzá bekéredzkednem. Nem lesz könnyű, főleg ha már a gondolatától is zavarba jövök. Galuska nyávogása zökkent ki az elmélkedésemből. Megcirógatom a bundáját, mire ő dagasztani kezd a törökülésben elhelyezkedő lábamnál. – Na mi legyen, megpróbáljunk bekéredzkedni Csongorhoz? – kérdezem tőle, ő pedig, mintha csak értené, ismét egy rövidet nyávog válaszul. – Na de akkor szállj le rólam, hadd pakoljak össze az induláshoz! – vakarom meg a füle tövét. Pár pillanatba sem telik bele, és már a hátamon a táska, benne minden holmimmal. Amennyire csak lehet, leporolom a ruhámról a koszt, majd nekiindulok a borvidék felé az erdei csapáson, amit az elmúlt hét alatt már egészen kitapostam magamnak, amikor kiléptem innen vásárolni meg felfedezni a környéket. Rövidesen kiérünk az erdőből, és a gyéren megvilágított kis utcákon megyünk tovább. Galuska előttem kóvályog, és mintha csak olvasna a gondolataimban, tudja, merre szeretnék menni. Egyenes úton haladunk Csongorhoz, mialatt egyre jobban elázok az esőben, ami úgy látszik, soha nem akar elállni. Néhány perc, és már ott is vagyunk a férfi birtokánál. A pinceajtó csukva, és teljesen sötét van arrafelé, így azt meg sem nézem, helyette a jurtaszerű házikó felé veszem az irányt. Néhány bazaltból kirakott lépcsőfok után már a bejárati ajtó előtt állok, a lábamnál csámpáskodó Galuskával együtt. Gyerünk, Emese, most már nem hátrálhatsz meg! A szívem hevesen ver, mialatt bátorságot gyűjtök, de aztán egy határozott ujjmozdulattal megnyomom a csengőt, miközben abban bízom, hogy még ha Csongor nem is fog túl szívélyesen fogadni, de jobb híján meg fog engem szánni ebben a szomorú esős időben.
| 1,629
| 1
|
fanfic_1_5
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
| 8
| 2
|
fanfic_2_0
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
Találkozás a barlangnál
| 5
| 2
|
fanfic_2_1
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
A titkos küldetések résztvevőit a legtöbb esetben útjuk egy bizonyos szakaszától (leginkább az elejétől) üldözik az akciót meghiúsítani akarók, egészen addig, amíg ezeket a személyeket utol nem érik, és elfogják vagy likvidálják őket. Vagy sikertelen hajsza esetén a küldetés el nem éri célját, esetleg egyéb szempontból okafogyottá válik. Kislőcsék esetében is kivételes ritkaságnak számított az, hogy különösebb fennakadás nélkül elérték útjuk következő állomását, a Csobogó (vagy más néven Rejtett) Barlangot. Számtalan összeesküvés szervezésének volt tanúja az idők során, nagyon kevesen hallottak róla, felfedezni még kevesebben tudták. Az a legenda keringett, hogy a bejáratot csak négy élő személy ismerheti, mindegyik fajból egy-egy. Ha valaki meghalt közülük, azt a másik három megérezte, és felkutatta a hiányzó láncszem valamelyik képviselőjét, hogy együtt beavassák titkukba. Ebben az időben Komor törpe és Sargus volt a titok gazdája, az emberek részéről meg Kampó. Hogy ki a Negyedik Őrző, azt nem tudta egyikőjük sem, de sejtették, hogy egy nagy hatalmú tündér az illető. Maga a bejárat nem volt különösebben elrejtve, egész egyszerűen csak olyan meredek és veszélyes kaptatón lehetett megközelíteni, és olyan magasan volt, hogy más egészen biztosra vette volna, hogy ott nem lehet bejárat egy barlangba. Persze azért segített egy jókora sárkánybokor (a sárkányfa egy alfaja), ami eltakarta a szűk bejáratot. A biztonság kedvéért (vagy Sargus megfogalmazásában, hogy a királyfi ki ne nyiffanjon) a sárkány magához kötözte Kislőcsöt, mint ahogyan Kampó is a lányt, az érintettek heves tiltakozása ellenére. Így kapaszkodtak fel a hajmeresztően meredek ösvényen. Most mutatkozott meg az öreg, harcedzett kalandorok ügyessége. Játszi könnyedséggel jutottak el a barlangba. Először a délről indult csapat érkezett meg, és alighogy szusszantak egyet, megérkeztek Karcsúék is. Sargus kivont karddal lépett eléjük. Közben a lány kétségbeesetten próbált szabadulni kötelékéből.- Négy az egyben! – szólt a sárkány.- Egy a négyben! - válaszolt Kampó. Sargus erre leeresztette kardját.- Milyen utatok volt?- Semmi különös. Csak a szar öntött el. Meg a csaj folyamatosan morgott.- Nálunk is hasonló. A Sötét-völgyig követtek, ott nyomunkat vesztették.- Minket a Gyöngyös-patakig. Nincs sok időnk.- És hol késik a Negyedik? Azt hittem, itt lesz.- Talán volt is. Nézzük meg a mélyedést. A mélyedés egy, még a barlangnál is nehezebben felfedezhető kis üreg volt a rejtekhely hátsó falán, ami természetesen üzenetek tárolására szolgált a titkos társaság bármelyik tagjától a többinek, hogy miért nem lehet ott személyesen a szeánszon az akadályozott fél. Kampóék nem is csalódtak. Miután negyedórás feszült keresgélés után rábukkantak a lukra, egy kis ládikát találtak ott, melynek négy oldalán négy teljesen egyforma zár volt. Mivel csak három kulccsal rendelkeztek, legfeljebb abban bízhattak, hogy a tündérzár eleve nyitott állapotban várja őket, ezt ugyanis kívülről egyáltalán nem lehetett még csak sejteni sem. De kisvártatva megkönnyebbültek: kulcsaik elfordítása után halk, sziszegő hanggal felpattant a ládika teteje, és benne egy pergamenlapon ez az üzenet állt:„Üdv Néktek, Hármak! A küldetés sikere a sárkánymag bolyhos szálainál is vékonyabb fonálon lóg. Nekem azonnal indulnom kell a megváltozott helyzet mielőbbi kezelésére, és alig hiszem, hogy időben érkezek oda, ahová indulok, bár az a reményem még kevesebb, hogy időben is térek vissza onnan megmenteni világunkat az újabb súlyos háborúskodástól. Azonban ez ne térítsen el nemes küldetésetektől, ne csüggedjetek, bízzatok a Felsőbb Hatalmakban és jó szerencsétekben! Népeink sorsa a Ti kezetekben van (jó fellengzős, mi?). Üldözőitek nyomotokban vannak, de rátermettségetek, találékonyságotok és rettenthetetlen szívetek pajzsként szolgálhat elleneitek ármánykodása közepette! Jussatok el a Mezők Szívére, és ha a Felsőbbek is úgy akarják, minden jóra fordul (nem mindig akarják). Kísérjen utatokon a Jók Csillaga! NegyedikUtóirat: ha azt hiszitek, hogy olyan hülye vagyok, hogy időszűkében efféle üzenetet írok, tájékoztatlak Benneteket, hogy már jó előre megírtam, minden eshetőségre felkészülve.”A „Hármak” döbbenten néztek egymásra. Azt már útjuk közepétől sejtették (természetesen a délről jövők leginkább), hogy itt szövetségkötésre aligha fog sor kerülni a tündérek és emberek között, a beérkező híreket hallván. De úgy gondolták, hogy még mindig a legészszerűbb dolog eljutni ide, a barlangba, hiszen ez már az eredeti tervekben is szerepelt. Aztán itt találkoznak negyedik társukkal, és megvitatják a további teendőket. Ez ugyan meghiúsult, de legalább valamiféle instrukciót azért kaptak. Csakhogy semelyikük sem tudta, mi az a „Mezők Szíve”, azt meg végképp nem, hogy hol lehet. Újabb probléma… talán a számos más néven ismert Mező lehet, ami jelenlegi tartózkodási pontjuktól nagyjából dél-délkeletre található, de ezt biztosan egyikük se merte volna kijelenteni. Gondterhelten meredtek maguk elé, aztán kisvártatva a sárkány szólalt meg:- Mennyien üldöznek, Kampó bátyám?- Talán húsz tündér. Meg egy tanácsnok. Jól próbára tették az ügyességemet. Ja, és ne hívj így, mert szájon váglak.- Bocsánat. Minket meg egy Építő. Kicsit zabos, mert egy pincébe zárták.- Nem azért üldöz titeket. Mind a Tündértanács Ellenzéki Frakciója, mind a Hatalmasvári Kongregáció próbálja meghiúsítani a küldetést. Azt nem tudják, hogy pontosan hol van ez a barlang, de nagyjából sejtik. Ha gyűrűbe zárnak, nem tudunk kitörni.- Az nem megy olyan könnyen. Ha már az éjjel elindulunk, van esélyünk átsurranni. De merre tartsunk?
| 1,146
| 2
|
fanfic_2_2
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
Komor itt kapcsolódott a beszélgetésbe.- A törpék tudnak rólunk. Egyelőre kivárnak. Lezárták a hágókat, és gyűjtik a seregeket. A sárkányoktól jobban tartok. Sargus rosszallóan nézett a törpére.- Tipikus előítélet. Pont a sárkányok nem szálltak táborba. Csak fegyverkeznek. Követeket küldtek a tündérekhez, és igen, a törpékhez is, hogy diplomáciai úton rendezzék az ügyet.- Bocsánat, ezt nem tudtam – visszakozott Komor. Kislőcs erre közelebb lépett és gúnyosan így szólt:- Miért nem lep meg, hogy szokás szerint kihagyják az embereket? A tanácskozók erre felnevettek, még Kampó is.- Mert túl nagyképűek, és rosszul ítélik meg a helyzeteket. Nézd, királyfi! A törpék és a sárkányok azért gyűjtenek sereget általában, mert meg akarják védeni a birodalmukat. Az emberek meg azért, mert hódítani akarnak.- Szóval higgyem el, hogy a törpék pusztán védelmi célból fegyverkeznek? Hisz a bátyám mondta, a törpe seregek megindulnak az országunk felé!- A helyzet fölöttébb bonyolult. Híre ment, hogy megvan az Egyesítő. De sokak szerint ez csak álca, hogy az Egyesítőnek kikiáltott egyén uralkodhasson, természetesen a saját faja érdekeit figyelembe véve. Ezért kell hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a Kiválasztott mind a négy faj leszármazottja. De még ez sem áll mindenkinek az érdekében. Hatalmasvárnak és a…- Tündéreknek sem - vette át a szót Kampó. A Tündér Tanács úgy döntött, hogy nem ismeri el az Örököst, még az Igazoló Eljárások esetén sem, hacsak nem egy tündérmágus végzi el a szertartást. Viszont a Tündérmágusok Rendje már nem létezik, és valószínűleg nincs is már ilyen tündér.- A Kongregáció meg egyszerűen meg akarja tartani függetlenségét és hatalmát – csatlakozott Sargus is. – A törpék készek elismerni őt, ha autonómiát és bizonyos monopóliumokat kapnak. A sárkányok a pénzügyi befolyásukat akarják megőrizni.- És az emberek? - kérdezte Kislőcs, nem is gondolva arra, hogy ezt pont neki kellene tudnia.- Az emberek hiúk, kapzsik, hataloméhesek, hazudnak, és nem tartják be a szavukat. Ja, és csapnivalók az ágyban! – foglalta össze lesújtó véleményét Karcsú, aki eddig csendben üldögélt a barlang egy sötétebb zugában. – Tehát nem számít, hogy mit mondanak.- Ez meg ki? - csodálkozott a királyfi. – És mikor pofozhatom fel?- Megpróbálhatod, addig élsz! – morgott Karcsú. Kislőcs közelebb lépett.- Büdös vagy. Ki szoktad törölni fenekedet szarás u…Karcsú nekirontott. A földre teperte a meglepődött Kislőcsöt, és módszeresen ütni kezdte a fejét.- Mit… tudsz… te… rólam… és… a… szar… csimbók… te… barom… te… állat! – zihálta éktelen haraggal a királylány, amikor Komor (némi röhögés után) kezdte leszedni őt az ocsúdó királyfiról, aki nemes egyszerűséggel kardot rántott, és lecsapni készült a lány fejére. Ezt a csapást Sargus hárította el, majd a földre lökte Kislőcsöt.- Nem tudtok viselkedni? –
| 621
| 2
|
fanfic_2_3
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
förmedt a kakaskodókra. – Más se hiányzik, mint hogy kinyírjátok egymást! A világ háborúra készül, erre ti is egymásnak estek! Azt sem tudjátok, ki a másik!- Dehogynem! Egy rohadt, dagadt, szemét, aljas emberféle! Egy mocskos, nagyképű, picsáját játszó tündér! Megöllek! Széttéplek! Levágom a farkadat! Szarszagú picsa! Ezek a mondatok szinte egyszerre hangzottak el az érintettek szájából, és valószínűleg a fizikai incidens is folytatódott volna, ha le nem fogják őket. A két verekedő Kampó és a sárkány komoly szorításában is folytatta a szitkozódást, végül, valószínűleg a kimerültség hatására elhallgattak, és gyűlölködő arccal meredtek egymásra.- Nem csodálom, hogy a négy faj eddig nem tudott egyezségre jutni – kezdte prédikációját Komor törpe. – Ékes példái vagytok az emberek és tündérek egymással szembeni megvetésének. És ezek az előítéletek… meglehetősen alaptalanok. Kérlek benneteket, tegyétek félre az ellenségeskedést, ugyanis jelen helyzetben éppen szövetségesek vagytok, és sajnos szükségünk van rátok céljaink elérésében. Ha belegondolok, hogy eredetileg pont a tündérek segítségéért indultunk… vagyis… hát…- Vagyis hát, mi? – figyelt fel Kislőcs a törpe elszólására. – Mit nem mondtatok el már megint?- Az nem rád tartozik! Ha még egyszer összeverekedtek, nem állok jót magamért! - váltott szigorúbb hangnemre Sargus. –
| 285
| 2
|
fanfic_2_4
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
Ez a viselkedés még közrangúaktól is elfogadhatatlan, hát még tőletek!- Miért, ki ez a barom? – mordult föl Karcsú.- És te ki vagy, te lóarcú picsa? – vágott vissza a királyfi. Mielőtt újra üvöltözni kezdtek volna, Komor emelt hangon megválaszolta a kérdéseket.- Van szerencsém bemutatni, úrnőm, Kislőcs királyfit, a Lőcs királyok vérvonalából, a Déli Emberkirályság Partvidék Hercegségének urát. - ( Kislőcs nem is tudta, hogy van ilyen hercegsége, de azt persze nem akaródzott neki említenie, hogy nem királyfi amúgy). – Királyfi, a hölgy Karcsú úrnő, az Északi Tündérbirodalom régense.- Szép neved van, királyfi! Vagy herceg? – gúnyolódott a lány. – Minden bizonnyal beszédes név!- Ellentétben a tiéddel! Akinek ekkora valaga van, nem nevezném Karcsúnak!-Teeee... - A tündér már majdnem újra nekiugrott az elmélázó Kampó mellett a királyfinak. Ismét Sargusnak kellett közbeavatkoznia.- Elég legyen! – dörrent a sárkány. – Mostantól nem beszélhettek egymással, csak ha kifejezetten engedélyt adunk rá! És egymástól legalább három ölnyire kell legyetek! Most pedig kuss legyen! A szolga és a törpe a barlang két különböző szögletébe vezette a renitenseket, ahonnan ők sötét pillantásokat vetettek egymásra, és halkan szitkozódtak.- Vágjunk a közepébe! – szólt a sárkány. – Üldözőink már közel járhatnak. Mivel a tündérek északról, a hatalmasváriak délről zárják a gyűrűt, a keleti vagy a nyugati kitörést választhatjuk. Javaslom a keletit.- Hogyhogy a keletit? - hökkent meg Kampó. – Nem a saját néped felé akarsz menni? - Ha a sárkányok fognak el, én ott árulónak számítok már. Ráadásul arra sík mezők vannak, ott jóval kevesebb az esélyünk. Viszont keletre tudok egy titkos hasadékot, ami egyenesen a Határhegység lábához vezet. Ha elérjük a törpebirodalom nyugati határát, talán Komor tud egy határőrcsapattal beszélni, hogy engedjenek tovább. Addig kitalálunk… valamit. A törpe legyintett.- Ugyanúgy elfognának, mint ti. Kihirdették a hadiállapotot. Senkit nem engednek már csak úgy besétálni a birodalomba. Főleg nem egy ilyen összetételű csapatot.- És arra van esély, hogy a határ mentén valahogy dél felé jussunk? Elvégre oda tartunk. Már ha tényleg ott van a Szíves Mező, vagy mi…Kislőcs fülét még a legnagyobb duzzogása mellett is megütötte Sargus utolsó (előtti) mondata.
| 515
| 2
|
fanfic_2_5
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
Délre?
| 3
| 2
|
fanfic_2_6
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
Az nyilvánvaló volt, hogy a küldetés eredeti célja meghiúsult, már ha volt eredeti cél egyáltalán. Az is nyilvánvaló, hogy ez az egész egy nagyobb terv elterelő manővere, vagyis (gondolt rá immár sokadjára) teljesen fölöslegesen és alkalmatlanul üldögél itt egy barlangban, alig ismert alakokkal körülvéve, ellenségek bezáródó gyűrűjében. Tehát akkor nincs északi egyezkedés a tündérekkel, menjünk délre inkább! Vagy nyugatra! Vagy bánom is én! Kezdte elveszíteni a fonalat a zavaros politikában, hogy ki kit támad meg, miért, és milyen jogon, és egyáltalán most mi lesz. Újabb titkok, újabb, számára zavaros megbeszélések. De hát, lesz, ami lesz, túl sok beleszólása eddig sem volt semmibe, leginkább semennyi. És most itt ez a nagy seggű is…- Ha dél felé tartunk, előbb-utóbb úgyis elfognak. Jó esetben a törpék. Rosszabban a Kongregáció – jelentette ki határozottan Kampó.- Akkor marad a keleti út. Ha kijutunk a gyűrűből, akkor majd délre fordulunk. Szedelőzködjetek! - adta ki a vezérséget újra magához ragadó Sargus. – Én és Kampó megyünk előre felderítőnek. De ne maradjatok le nagyon. Kakukkhangon jelzünk, ha baj van. Csak mi - nézett a sárkány lemondóan Kislőcsre. - Ha még egyszer összeverekedtek, hátrakötjük a kezeteket! Nem érünk rá a civódásaitokra. Leereszkedtek a hegyről, ami a sűrűsödő alkonyatban nem is volt olyan könnyű. A két renitens is az útra koncentrált egyelőre. Aztán már majdnem leértek, amikor Kislőcs egy óriásit hasalt egy kiugró sziklában elbotolva. Karcsú nem hagyta ki a lehetőséget, és éktelen röhögésbe kezdett. Egészen addig, amíg az élről visszafutó Sargus jól pofon nem vágta.- Megőrültél, királylány? Egy ilyen hahota mérföldekre hallatszik! Te meg jobban figyelj! - vetette oda a feltápászkodó, véres kezű királyfinak. – Az esés sem volt éppen csendes! Persze a fiú egyből a lány torkának akart ugrani, szemében gyilkos düh villant. Kampó állta útját.- Ne bántsd! Fejezzétek ezt be, vagy nem állok jót magamért!- Gyerünk tovább! - adta ki a parancsot a sárkány. A királyfi és Karcsú továbbra is gyilkos pillantásokat vetettek egymásra. A lány azt morogta, hogy „bár loccsant volna szét a fejed!”, és „ezért még számolunk, te nyúlt fejű szörnyeteg!” ( ezt valószínűleg Sargusra értette).Kelet felé tartottak zárt sorban, legelöl a két vezető, hátul Kampó utóvédként, köztük a két marakodó, némi távolságra egymástól. Egy sűrű bozótosba vezetett a csapás, elöl már két szikla között felsejlett egy tágasabb pusztaság, annak háttérében meg a hatalmasvári vidéket és a törpe birodalmat elválasztó határhegység. Az egész egy bagolyhuhogással kezdődött. Sargus hirtelen megálljt intett, majd a következő pillanatban nyílvesszők csapódtak a tőlük jobbra álló fatörzsekbe.- Hasra! - kiáltott fel a sárkány. Mindannyian a földre vetették magukat. Ennél nagyobb hibát el sem követhettek volna. Több nyílvessző nem érkezett, viszont azonnal körbevette őket egy 30 főből álló törpe járőrcsapat.- Fegyvert eldobni! Kezeket szét! -
| 647
| 2
|
fanfic_2_7
|
Kislőcs (nem) királyfi kalandjai
|
Találkozás a barlangnál
|
hangzott az ellentmondást nem tűrő parancs. Komor a kardjáért nyúlt volna, de látta, az ellenállás felesleges. Vagy húsz felajzott nyíl meredt feléjük. Mindegyikükhöz egy-egy törpe lépett, és hátrakötözte a kezüket, majd talpra rángatták őket. Sargus morogva szitkozódott, leginkább magára haragudva. A törpék vezetője, egy magas, testes, vörös szakállú fickó mély hangján így szólt:- Uraim és hölgyem, önök a Független Törpeszövetség foglyai. Joguk van ételhez és italhoz, valamint olyan bánásmódhoz, hogy ne okozzon Önöknek maradandó károsodást. Az első szökési kísérletet veréssel, a következőt halállal büntetjük. A kihallgatásukig tilos egymáshoz szólniuk, ennek érdekében a konvoj különböző részeibe osztjuk be önöket. Kérem, tartsák a lépést a menettel, ellenkező esetben ütlegelés jár. Kihallgatásuk a legközelebbi törpe határállomáson lesz. Jó utat kívánok! Indulás!
| 180
| 2
|
fanfic_2_8
|
Haiku kalandok
|
XV.
|
Haiku kalandok
| 4
| 3
|
fanfic_3_0
|
Haiku kalandok
|
XV.
|
XV.
XV.
| 7
| 3
|
fanfic_3_1
|
Haiku kalandok
|
XV.
|
1.Bús faleveletsodor a szél. Vízbe hull,talán partot ér...2.Bocs! Elméláztaméppen, midőn merengtema múló időn3.Csak remélhetem,hogy az Isten most újraoltalmunk lészen4.Jó, mi adatott. De mibe kerül? Errőlkaptunk adatot?5.Malacperselybőlse lesz disznótor, mikéntebből szalonna6.Szenved a vers ma.Kínlódó költő most semír remekművet.
| 102
| 3
|
fanfic_3_2
|
EZERÍZŰ CUKI SZÖRNYETEG
|
EZERÍZŰ CUKI SZÖRNYETEG
|
EZERÍZŰ CUKI SZÖRNYETEG
| 12
| 4
|
fanfic_4_0
|
EZERÍZŰ CUKI SZÖRNYETEG
|
EZERÍZŰ CUKI SZÖRNYETEG
|
EZERÍZŰ CUKI SZÖRNYETEGEzüst csillagfény szülte a gondolatom,
Napsugár vállán felsóhajtva elpihen,
Agyam zátonyán fehér tengeri szellő,
Kék versmintát hagyva fürgén elszökken. Megfestetten rezgő világunk terményeit,
Művészi elmecsíráinkat gondozom,
Így örömmel istápolva mindegyiket,
A Léleksütigyárból tehozzád is elhozom. Ám valami motoszkál és kaparászik,
Mindhiába keresem és kutatom. Megkóstolja a gondolatmagokat...
Hogy mégis mi lehet az? Nem tudom. Érdeklődik, és gondoltam, majd kicsalom,
Pillanatra se bújik elő, így bevallom,
Szerintem egyre kíváncsibb vagyok. Aztán egyszer itt a gyárban meglátom! Eszmefuttatásokat szórtam én szelíden,
S lassan, óvatosan figyelve feltárom,
Ki is ez az éteri lény itt a sütigyárban? Rezdülő téridő felismerését megosztom:
Meghullámzó belső univerzum rejtélyére,
- Kék pillangó belibben az égi ablakon -
S titokban érkező lelkem másik felét,
Megfelelőnek tartott tisztelettel fogadom. Felszakadt fátyol szőtteséből ím kilépve,
Mosolyogva lazán intett, kedvesen. A kis csínytevőt immár megtaláltad? Ki a te világodba szökött tőlem esztelen? Nem kaptam még el, de őszintén bevallom,
Meglepődtem, ez mégis hogy lehet? Milyen erővel rendelkeztek ti együtt,
Amivel átjárót kinyitva ide hozzám jöttetek? Különleges szimbólumot rajzolva a levegőbe,
Mi láthatóvá válva, fel is fénylik rendesen,
Mire kis sárkány bébi előbújik bűnbánóan,
Zilált, szétesett soraimat ettől újra rendezem. Hé, a síkotokon ilyesmi mégis hogyan létezik? S hirtelen misztikussá változott e förgeteg,
Végiggondolva, hogy megkóstolt mindent,
Arra jutottam, ő valódi ezerízű cuki szörnyeteg. Léleksütik közt ím több titkot megtudhattam,
Dimenzió járőr Skydancertől búcsúzom,
Szökevény sárkányka ügyét elrendezve,
Izgalmas, finom mesét kóstolgatva álmodom? Időtlen hangulattal, magasan rezegve ámulunk,
Több van itt a mindenségben, mit felfogunk,
Majd szépen kezembe ad egy sárkánytojást,
S a jövőbe tekintő huncut mosolyával távozott. Most kaptam egy különlegesen élő borítékot? S mire ezt a vad történetet átgondolom,
Rejtélyes örök misztikumát megragadva,
Belső otthonom új ízeit versbe öntve megírom.
| 528
| 4
|
fanfic_4_1
|
EZERÍZŰ CUKI SZÖRNYETEG
|
EZERÍZŰ CUKI SZÖRNYETEG
|
2024.09.14-16.
| 8
| 4
|
fanfic_4_2
|
Űrhajóm a bensőm
|
2.
|
Űrhajóm a bensőm
| 6
| 5
|
fanfic_5_0
|
Űrhajóm a bensőm
|
2.
|
2.
2.
| 5
| 5
|
fanfic_5_1
|
Űrhajóm a bensőm
|
2.
|
a világegyetem összes üressége én vagyokbennem koncentrálódik minden egybenés egy ekkora űrt igen nehéz hordozni- összetörök alatta*
magamat eszemde hát kannibál vagyokén? úgy éhezem
| 39
| 5
|
fanfic_5_2
|
Víziszony
|
1. fejezet
|
Víziszony
| 2
| 6
|
fanfic_6_0
|
Víziszony
|
1. fejezet
|
1.
1.
| 5
| 6
|
fanfic_6_1
|
Víziszony
|
1. fejezet
|
fejezet
| 1
| 6
|
fanfic_6_2
|
Víziszony
|
1. fejezet
|
A klórszag fojtogatott, hiába volt a levegő meleg és fülledt, én mégis remegtem. A vizes fürdőruhám dermesztően tapadt a testemre.– Hopp! – hasított a levegőbe az edző hangja. Az első sor csobbanva a medencébe csapódott. Mindenki egy lépést tett előre, az előttem lévő sor az ugrókőre állt. Hátamon végiggördült egy kövér vízcsepp, a körmömet rágcsáltam, az ujjaim teljesen szétáztak.– Hopp! – hangzott el ismét. Az előttem állók fejest ugrottak, az én sorom következett. Felálltam a rajtkőre, a recés gumiborítás ellenére is csúszott egy kicsit. Oldalra sandítottam, a többiek előrehajolva, ugrásra készen várták az indítást. Én is lehajoltam, csak hogy ne álljak közöttük olyan hülyén, amitől a fejembe szállt a vér. Alattam hullámzott a víz, kicsapott a medence szélére, enyhén szédültem, húzott lefele, mint egy jeges örvény.– Hopp! A hasam fájdalmasan csattant a víztükrön, dübörögve indultunk el, a többiek egy fél testhosszal előttem jártak. Persze, gondoltam, jó rajttal könnyű! Egyébként sem értettem, minek kell ennyire túlzásba vinni, ez nem is egy verseny, csak egy szimpla pénteki edzés vége. A víz hidegebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem. Minden erőmet megfeszítve járt a lábam és a karom, toltam magam előre. A falhoz érve a víz alatt megfordultam, és elrúgtam magam. Abban bíztam, így nem feltűnő, hogy kihagyom a bukófordulót. A kilencedik körben már alig bírtam. Igyekeztem összeszedni a maradék energiám, és minél kevésbé lassulni. Kisebb vétségnek számít egy elrontott fejes vagy egy kihagyott bukóforduló, ha elsőnek ér be az ember. Hiába vertem a lábammal vadul a vizet, hiába húztam magam, amilyen erősen csak bírtam, a többiek egyre jobban távolodtak. Végre eljött a huszadik hossz, a fal már közeledett, egymás után tette le mindenki a lábát. Tudtam, hogy bajban vagyok, mégsem érdekelt, hisz ez volt az utolsó kör, az utolsó nap. A kezem beleütközött a falba, kiemeltem a fejem a vízből, körülöttem már mindenki egymással dumált. Az edző a fejem felett ált a medence szélén, kezét karba fonta, az egyik lábfeje fel-le járt. Utolsó nap ide vagy oda, egy pillanatra azt kívántam, bárcsak úsznom kéne még pár hosszt.– Gyere ki! –
| 485
| 6
|
fanfic_6_3
|
Víziszony
|
1. fejezet
|
mordult rám. Nyeltem egyet, majd a medence szélébe kapaszkodva felugrottam. Próbáltam magam kinyomni, de a karom annyira elfáradt, hogy visszacsúsztam. Felpillantottam az edzőre, aki a szemét forgatva ingatta a fejét. Megpróbáltam újra, bár a karom remegett, ahogy kinyomtam magam, most végre sikerült kimásznom a medencéből. Rideg, szürkés tekintetével végigmért, miközben a kezét a csípőjén tartotta. Kirázott tőle a hideg, most először jöttem rá, hogy ugyanezt a tekintetet szoktam álmomban is látni. – Ez szerinted fejes volt? Nem tudtam, mit mondhatnék. A hasam feltételezhetően még mindig vöröslött a fürdőruha alatt, akkorát csattantam a vízen. Vajon mit gondol, olyan jólesett, hogy mindenképp így akartam intézni? Abban bíztam, hogy hamar kitombolja magát, és végre mehetünk. Megragadta a karom, maga elé rántott, majd a hátamat tolva rákényszerített, hogy lehajoljak. Tudtam, mit szeretne megmutatni, ezért igyekeztem úgy beállni, mint aki rajtra kész. Még egy kicsit igazgatott a tartásomon. – Így, aztán elrúgod magad, és fejjel a vízbe csapódsz! Ennyi a feladat, nem olyan bonyolult! – magyarázott közben. – Érted?– Igen – nyögtem a kellemetlen testhelyzettől nehézkesen.– Akkor miért nem vagy képes végre normális megcsinálni? – üvöltött a fülembe. Erre nem válaszoltam. Ugyan, hogyan is érthetné meg ez a fatuskó, aki rendre megráncigál minden egyes úszáson, hogy nem bírom megcsinálni ezt a szar ugrást?– Hadd lássam! – lökött rajtam egyet. Nem sok híja volt, hogy felboruljak. Felegyenesedtem, és a rajtkőhöz sétáltam. Hallottam, ahogy összesugdosnak a többiek, azt is elkaptam, ahogy egymást bökdösik, és nevetgélnek. Ilyenkor tudták szívni az ember vérét, pedig időről időre mindenki ennek az őrültnek a célpontjává vált. Egy nagy levegővételt követően felálltam a kőre, és leutánoztam az imént bemutatott testtartást. Kezdett komolyan víziszonyom lenni, minden porcikámban éreztem, hogy nem akarok megint úszni. A hülye asztmám miatt kellett ezekre az edzésekre járnom. Annyira nem volt komoly a betegség, hogy felírjanak egy pipát, de annyira már igen, hogy heti háromszor el kelljen viselnem ezt a szadista barmot. Miközben görnyedve álltam a rajtkövön, azon gondolkoztam, vajon csak úgy elugrom, vagy majd szól, hogy mikor mehetek. Ekkor azonban a levegőbe hasított a hangos „Hopp!”Ezúttal nem ütött meg a víz, de így is éreztem, hogy ez még mindig nem volt igazi. Nem bírtam fejjel lefelé kerülni, a hideg rázott a gondolattól is, és sehogy sem voltam képes rávenni magam arra, hogy úgy vágódjak be a vízbe, hogy a fejem lejjebb van, mint a lábam. Csak egy rövid ideig siklottam, aztán megfordultam és kíváncsian vártam, most mit fogok kapni. A többiek közül volt, aki a száját fogta, esetleg a homlokát, mások vigyorogtak. Az edző azonban csak a fejét ingatta, egy hatalmas sóhajt követően lemondóan legyintett, majd egy nagy bólintás után megszólalt: – Jó lesz. Hiába nem volt elégedett, én az voltam ezzel a reakcióval. – Mehettek! – hangzott el. Kiúsztam a létráig, majd siettem a többiekkel az öltözőbe. Meg se hallottam a beszólogatásokat, és nem törődtem az öltözős hülyülésekkel sem. Sikerült elsőnek elfoglalnom egy zuhanyzót, és mielőtt még a többiek egyáltalán a fürdőruhájuktól megszabadultak volna, én már ki is léptem az ajtón, hajat se szárítottam. Ennyi volt Pest! Aznap végeztem az utolsó tanítási nappal, és ezzel az edzéssel minden véget ért, amiről a tanév szólt. A szombati tanévzárón már nem terveztem megjelenni, másnap reggel indultam a balatoni telekre. A szüleim csak egy-egy hét erejéig jöttek utánunk, de mi U.T.-val egész nyárra lent maradhattunk. Akkor már két éve engedték, hogy felügyelet nélkül is a nyaralóban legyünk. Persze, hol anyuék, hol U.T. szülei, Anikóék jöttek le megnézni, hogy mi van velünk, illetve ott volt a telefon, amin keresztül bármikor riadóztathattuk volna őket. Anyu nehezen ment bele, de a húga, Anikó szinte azonnal. Gyakorlatilag ő beszélte rá anyut. Télen még az újévet is ott ünnepeltük U.T.-val, és a többiekkel. A többiek olyanokból állt, akiknek szintén van a faluban nyaralójuk, vagy helyi lakosok. Mióta az eszemet tudom, a nyár része volt, hogy legalább hétvégente találkoztunk velük a Balaton partján, két éve pedig az összes szünetet együtt töltöttük. A nádason caplattam keresztül, a nap már lenyugvó félben volt, a víz aranyszínűen ragyogott, minden lépéssel bokáig merültem az iszapban. Megakadtam. Hátrafordultam, a bikinialsóm hosszú madzagja csavarodhatott rá valamire, de a növényektől nem láttam, mire. Félrehajtottam a nádakat. Egy halott ember lebegett a vízen, teste felpuffadt, szürkés bőrén fekete foltok éktelenedtek. A bikinim rátekeredett a kezére. Elengedtem a susnyát, és hátrébb ugrottam, de a hulla nem eresztett. A szívem erősen vert, hiába kapkodtam levegő után, mintha semmi nem jutott volna a tüdőmbe. Közben úgy éreztem, összeszorul a torkom, amitől köhögni kezdtem. Párszor erősebbet rángattam a madzagon, de az maradt, ahogy volt. A fejemet fogtam, igyekeztem megnyugodni. Nincs semmi baj, ez csak egy szerencsétlen, aki vízbe fulladt, nekem meg valahogy ki kell innen jutnom. Ismét félretoltam a nádakat, és a halott kezéhez nyúltam, hogy letekerjem róla a bikinim madzagját. Ahogy hozzáértem, megborzongtam. Hideg volt, akár a víz, és puha, mint az iszap. Óvatosan csavargattam le róla a hurkokat. Az utolsó körnél összezártak az ujjai a csuklómon. Sikítottam, ahogy csak bírtam, rángattam a karom, hátha kicsúszom a markából. Az meg kinyitotta a szemét, és rám meredt. Ugyanolyan szürkés volt az írisze, mint a bőre. Lassan felém sodorták a hullámok. Egyre közeledett, miközben még mindig nem eresztett. Rúgtam magam alatt az iszapot, a másik kezemmel téptem a nádast, hátha sikerül szabadulnom. Már majdnem odaért hozzám, mikor…A vonat nagyot zökkent, én meg felriadtam. Már Székesfehérvárnál jártunk, úgy tűnt, U.T. is aludt eddig. Tavaly óta időről időre ezzel a halott pasassal álmodtam, most azonban ez se számított. Olyan határtalan öröm töltött el, alig akartam elhinni, hogy vége a tanévnek, az edzéseknek, a kötelezettségeknek, és kezdődik a nyár. A műbőr ülés hozzám ragadt, valahol elöl egy nagyon mosdatlan ember utazhatott, a huzattal elért hozzánk az a tömény szag, ami hol a rézre, hol a szemétre emlékeztetett, a napsugarak egyre jobban bekúsztak a vonatablakon, égették a karomat, mégsem lehetett elrontani a kedvemet. U.T az övtáskájában kotorászott, mikor visszafordult, két dobókocka volt a kezében. Kissé telt arcán széles mosoly jelent meg.– Egy Mexikót? – érdeklődött. Az asztalra tette a kockákat, majd megigazította hosszú copfját. Lelkesen rábólintottam. A Mexikó egy kockajáték, ami blöffölgetésen alapul. Egyszerű, mint a faék, mégis le tudott minket foglalni, volt, hogy egy egész napra. U.T. dobott, a kézfejét a kockákon hagyta, aztán rám nézett: – Harmincöt.– Elhiszem – bólintottam, majd én is dobtam. Két kezem között átkukucskálva próbáltam leolvasni a számokat. Egy kettes és egy egyes. Elmosolyodtam, alig akartam elhinni. Felpillantottam U.T.-ra. – Mexikó.
| 1,616
| 6
|
fanfic_6_4
|
Víziszony
|
1. fejezet
|
U.T. az arcomat fürkészte, a széles vigyorommal nem lehettem túl meggyőző. – Jó, hagyjál már! – mondta, mire elvettem a kezem az apró vonatasztalról. – Baszki, tisztára, mint a Kisköpet – csapott a combjára, majd megrázta a fejét.– Nekem is ő jutott eszembe.– Szerinted a Csini és a Nagyköpet szexeltek már? – kérdezte, miközben ábrándosan kibámult az ablakon.– Fogalmam sincs, de nem lennék meglepve. Egész tavaszi szünetben egymást ugratták. Ez volt a mi kis csapatunk, Csini és Nagyköpet tizenhat évesek múltak, nekik már majdnem mindent lehetett, az ő szüleik nem akadtak fenn apróságokon. Ráadásul ott laktak Nádason, nekik sosem kellett vacogva várni az utolsó úszás végét, az utolsó cibálásokat, lecseszéseket, mert nekik másból sem állt az egész évük, mint a Balatonból.
| 184
| 6
|
fanfic_6_5
|
Víziszony
|
1. fejezet
|
Irigyeltem őket néha. Csini a becenevét természetesen onnan kapta, hogy gyönyörű, még Nagyköpet kezdte így nevezni, aki pedig eredetileg csak Köpet volt. A srác élt-halt a természetért, különösen a baglyokért, ezért úton-útfélen gyűjtötte a bagolyköpeteket. Na, Kisköpet ezzel szemben semmit nem tett ezért a becenévért, egyszerűen Nagyköpet öccse. Kisköpet nálunk egy évvel fiatalabb, akkor még tizenhárom éves volt, a legkisebb a csapatban, ennélfogva mindig ő a kölyök. Azt hiszem, akkor is az lesz, ha majd egyszer elmúlik tizennyolc, sőt, ha mind túllépjük a hatvanat. Van, ami sosem változik. A csapathoz tartozott még Mutter, aki két okból kapta ezt a becenevet: egyrészt, a maga tizenhét évével, és a visszafogott stílusával mindannyiunk felett anyáskodott, másrészt német és erősen törte a magyart. Néha velünk lógott még Drótos, aki igazi ezermester volt, U.T.-nél és nálam alig fél évvel idősebb, de hiába lakott Miskolcon, őt valahogy mindig ott ette a fene Balatonnádason. Nem tudom, hogy csinálta, talán a miskolci diákoknak hosszabbak a szüneteik. Ő mindig már ott volt, és még maradt. Minket U.T.-val ikreknek hívtak, mert sikerült ugyanazon a napon születnünk. U.T.-t valamiért mindenki U.T.-nak nevezte, pedig csak az én unokatesóm volt, rám meg a Sikló becenév ragadt, mert állítólag olyan gyorsan tudok úszni. Vajon, erről az edzőnek miért nem szólt senki?– Emlékszel, tavaly, Drótos mekkora hisztit csapott? – dobtam fel, mintha csak témát akartam volna váltani. Közben én is megcsodáltam a vonat mellett elsuhanó fákat.– Ja – bólintott U.T., de a hangja nem volt túl vidám. – Azért az para volt. Mármint, a Drótos mindig olyan kimért, komolyabb, mint a Mutter.– Mit gondolsz, mit láthatott? U.T. megvonta a vállát. – Gondolom, egy bazi nagy harcsát, de akkor is volt benne valami para. Válaszul csak sóhajtottam. Volt igazság abban, amit mondott. Drótos nem egy ijedős fajta, én azt mondanám, hogy egy nagyobb harcsától sem csinálna a gatyájába, de lássuk be, nem sok félelmetes dolog van a Balatonban. Kivéve talán… Ismét megjelent előttem az álmomból a halott, ahogy szorítja a kezem, és közben meredten engem bámul. – Mi van, ha vízi hulla? U.T. rám nézett, egy darabig csak meredt a nagy barna szemével, mintha egy kicsit el is sápadt volna. – Akkor hívta volna a rendőrséget.– Teljes sokkban volt, ne viccelj!– Hm… – válaszolta, majd egy kicsit megint az elrobogó tájat figyelte, aztán ismét visszafordult hozzám. – És ha megnéznénk, mi van ott? Beúszhatnánk a Drótosék stégjéről. Elfintorodtam. – Vízi hullát akarsz keresni? Ennyi idő után? Az az egész, hogy Drótos begőzölt, szeptember elsején történt, azóta eltelt egy csomó idő, kétszer befagyott a tó is. Úgy gondoltam, bármi volt ott, talán már nincs is egyben.– Hát aztán! Ha volt ott valami, az nem ment onnan sehova!– Holnap? – néztem rá, mire U.T. bólintott.– Oké, akkor legalább ma este tudunk beszélni a Drótossal. Mégsem örülnék, ha a szomszéd Zoli bácsi felhívná a Drótos faterját, hogy két csaj most készül betörni hozzájuk, ráadásul a dagadtabbik fennakadt a kerítésen. Egyszerre állt belém a para és a megnyugvás. Tavaly, szeptember elsején majdnem mind a parton Mexikóztunk. Kivéve Drótost, aki valamit molyolt a vízben. Csak arra figyeltünk fel, hogy éktelen ordibálás közepette fut felénk, az arca falfehér, remeg, mint a kocsonya. Próbáltuk faggatni, hogy mégis, mi a fene történt, de ő csak annyit mondott, hogy ott volt. Miután Mutter és Kisköpet elindultak vele, hogy hazakísérjék, U.T. csak annyit mondott, ahogy eltűntek a strandbejáratnál, hogy „ez bolond”.
| 840
| 6
|
fanfic_6_6
|
Víziszony
|
1. fejezet
|
Pedig Drótos valamit látott. És nekem nem sok kedvem maradt bemenni a tóba, amíg meg nem tudom, mi volt az. Eddig nem hoztam fel a dolgot, amúgy is túl hideg volt fürdéshez, és nem akartam, hogy U.T. hülyének nézzen, de most nem bírtam tovább. Ez azonban azt is jelentette, hogy utána kell járni, mit láthatott, kerül, amibe kerül.
| 78
| 6
|
fanfic_6_7
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
Pilvax
| 4
| 7
|
fanfic_7_0
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
2.
2.
| 5
| 7
|
fanfic_7_1
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
| 10
| 7
|
fanfic_7_2
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Egészen biztosan nem akarsz elmenni a ZK évnyitó koncertjére? –
| 14
| 7
|
fanfic_7_3
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
érdeklődött Lujza, miközben Lea éppen az asztalánál ülve keresgélt valamit a laptopján. Melegítőnadrágot meg egy bandás pólót viselt, a haját pedig rendezetlen kontyba rendezte a feje tetején. Határozottan nem úgy tűnt, mint aki bárhová is készülne. – Olyan biztos, mint Makóhoz Jeruzsálem. – Ennyire nagyon izgalmas a könyvtár kínálata? – vonta fel a szemöldökét. – Annál a csapat eltévelyedett művészléleknél? Bármi – horkant fel. – Elég bátor dolog ilyet BTK-sként kijelenteni. – Ha bátor, ha nem, engem nem érdekel. Ha zenét akarok hallgatni, bedugom a fülhallgatóm vagy prüttyögök valamit a gitáron, de nekem aztán nulla kedvem van bezsúfolódni egy csapat izzadt, másnapos zeneművészetis közé, ahol másfél órán keresztül hallgathatunk beszédeket, amik még nyomokban sem vonatkoznak ránk, meg klasszikus zenét. – Szerinted tolongani fognak a bejáratnál, azért hívott meg minket? Egyébként meg azt mondta, az ő zenekara is fellép. – Nem is tudok semmit róluk, mi a nevük egyáltalán? Még ennyit sem óhajtott megosztani velünk. – Fogalmam sincs, de nem lehetnek rosszak. – Jó szórakozást, Lujza - zárta le a beszélgetést.
| 236
| 7
|
fanfic_7_4
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Most komolyan? – Komolyan.
| 7
| 7
|
fanfic_7_5
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
Jó szórakozást, kulcsot vigyél magaddal – fordult vissza a számítógépéhez. – Jól van, szia - sóhajtotta, majd fogta a táskáját, és elment. Nem igazán tudta megmondani, hogy pontosan mit talált ennyire ellenszenvesnek ebben a Zalánban, de egy dologban biztos volt, hogy nem akar közelebbi ismeretségbe kerülni vele. Márpedig abból következtetve, ahogyan az utóbbi két napban Lujzát megismerte, ez lehetetlennek tűnt. Talán csak a gimnazista énje dolgozott még benne, aki aztán még csak asszociálódni sem akart ilyen alakokkal. A szombat délelőtti megvilágosodása ámbár gyökerestül felforgatta a világnézetét és mindent, amit eddig sziklaszilárdnak hitt, azért arról meg volt győződve, hogy nem egyik napról a másikra fogja levetkőzni a régi szokásait. Jelen esetben pedig azt tartotta a legjobb eljárásnak, ha apró lépésekben halad. Elmenni egy tök idegen kar évnyitójára, csak mert egy göndör hajú, szakadt farmeros srác rájuk mosolygott, nem tűnt ebbe a kategóriába illőnek. A könyvtár oldalát is csak kínjában böngészte, igazából fogalma sem volt róla, hogy mit kezdjen magával. Legalább azt határozottan tudta, mit nem akar... Tévé nem volt a szobájukban, de egyébként sem nézte volna soha, szóval ismét csak elővette a gitárját, hogy gyakoroljon egy kicsit. Még középiskolában benne volt az iskola zenekarában, és talán ők álltak a legközelebb számára a barátság definíciójához. Próbák után gyakran ültek be pizzázni vagy meginni egy turmixot, és olyankor egészen sokáig beszélgettek teljesen jelentéktelen dolgokról. Egész összetartó csapat alakult ki, és mivel mindnyájan jártak valamilyen fakultációra, gyakran ugyanarra, mint ő, ezért a próbák meg a fellépések megszervezése, és legfőképp az időbeosztásába való suvasztása sem okozott gondot. Ez egészen utolsó évig ment, akkor már be kellett látnia, hogy a zenekarban való részvétel nem fér össze az érettségire való felkészüléssel, ám az olvasással szemben ezt azért bánta. Néha elgondolkodott rajta, hol lehetnek a többiek a bandából, mit csinálhatnak, vajon sikerült-e felvételt nyerniük arra az egyetemre, ahová menni akartak? Viszont annyira szoros azért nem volt egyikükkel sem a kapcsolata, hogy csak úgy megérdeklődje. Szóval maradt a saját magának zenélgetés. Őszintén szólva, talán ez volt az, ami kirángatta a nyáron a legmélyebb depresszióból is. Valahogy teljesen átszellemült, mikor a kezébe vette a hangszert, és elkezdett rajta valamit játszani, mintha nem is ugyanaz az ember lenne. Lehetséges egyáltalán, hogy valaki olyan sokáig rejtőzködik egy maszk mögött, hogy utána képtelen felismerni, mikor már a valódi önmagával van dolga? Sokat filozofált azon, vajon milyen tényezők alakították a személyiségét. Szerető szülők nevelték Budán, és igazából sosem szenvedett hiányt semmiből, a legjobb gimibe járhatott, fizették a különórákat, és akármikor fordult hozzájuk komoly kérdésekben, mindig hasznos tanácsokkal látták el. Azonban sosem volt valami nyitott, és tulajdonképpen már egészen kislánykora óta nem igazán érdekelte semmi más a tudományon és céljai elérsén kívül. Eleinte a zeneiskolát is kétkedve és nyűgösen fogadta, amíg fel nem fedezte, hogy valójában igenis szeret zenélni, csak éppen nem a megfelelő hangszeren kezdte. Nem meglepő, a hegedű valóban nem egy kezes jószág...
Nem tudta volna megmondani, mikor vált ennyire merevvé, na, meg hogy mikor kezdte el ennyire fekete-fehéren látni a világot. Talán világ életében ilyen volt, bár az a néhány megmaradt, gyerekkori emlék arra engedett következtetni, hogy igazából vidám kislány volt, aki élvezte a természetet, meg szeretett labdázni és a szomszéd macskáját simogatni, ám mindig is inkább befelé fordult, mint kifelé. Vajon az ötéves énje mit szólna hozzá, ha elmondaná neki, hogy majdnem idegösszeomlást kapott, amiért nem vették fel az álomszakjára? Valószínűleg nem értene belőle semmit sem... Viszont vágyott arra, hogy kapcsolatot teremtsen azzal az énjével, és valamennyit visszanyerjen abból a gyermekded felhőtlenségből és szabadságból. Talán ez sosem fog eljönni, de határozottan úgy érezte, hogy vannak olyan részei, amelyeket bedobozolt és az elméje hátsó polcára helyezett, annak érdekében, hogy csak és kizárólag a célja elérése koncentrálhasson. Abban azért biztos volt, hogy akármennyi időt is fog eltölteni Debrecenben, rengeteget kell még tanulnia Lujzától. Ugyan vasárnap délután volt, de a harmadik szobatársuknak egyelőre még nyoma sem volt, Lujza pedig hiába érdeklődött a portán, nem igazán voltak segítőkészek. Lea mondjuk annyira nem bánta a jelenlegi felállást, a lány akármilyen kaotikusan is csöppent az életébe, a szó legszorosabb értelmében, elég hamar megszokta a jelenlétét és a személyiségét, szóval a szituáció határozottan komfortzónán belülinek minősült. A rejtélyes harmadikról viszont az égegyadta világon semmit sem tudtak, és egy kicsit azt kívánta, bár túlestek volna a bemutatkozáson, hogy még csak véletlenül se támadjanak ilyen szorongó gondolatai vele kapcsolatban. Jelenleg azonban megfelelt számára, hogy a beköltözése nincsen a láthatáron, legfeljebb másnap délután aggódhat miatta, hiszen az egész délelőttje be volt táblázva előadásokkal. Kifejezetten hálás volt az égi erőknek, akikben úgy mellesleg nem igazán hitt, hogy Lujzával sodorták össze, mert így egy fokkal kevésbé tűnt ijesztőnek az első tanítási nap. Bezzeg az első orvosis órájára valószínűleg a lehető legnagyobb magabiztossággal nyargalt volna be... De hát kár azon rágódni, hogy mi lett volna, nem igaz? A jelenlegi helyzet merőben más volt, és bizony főleg azért, mert soha meg sem fordult a fejében, hogy ezt az utat válassza, ezért aztán szemernyi önbizalma sem volt. Utálta, ha felkészületlenül érte egy helyzet. Legnagyobb meglepetésére a szobatársnője nem maradt ki túl sokáig, mindössze két óra elteltével már zörgött is a kulcsa a zárban, ő maga pedig még mindig a kényelmes szettjében, ölében a gitárjával ült az ágya közepén. – Na, milyen volt? – érdeklődött. – Maga a tanévnyitó? Végtelenül unalmas, pontosan, mint a többi.
| 1,159
| 7
|
fanfic_7_6
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
A koncert? Kár, hogy kihagytad. Bár nem is tudom igazából, hogy milyen zenét hallgatsz – felelte, miközben levette a cipőjét. – Miért, mit játszottak? – Rockot.
| 38
| 7
|
fanfic_7_7
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
De nem olyan bénák ám, mint ezek a tribute zenekarok meg a totál amatőrök. – Hát, a zeneművészetiseknél ez a minimum – horkant fel. A kimondatlan kérdésre meg nem reagált. – Jaj már, a sznobizmus! – Nem vagyok sznob. Én is játszottam ám zenekarban. – El bírom képzelni - forgatta a szemét. – Március tizenötödikén a Himnuszt, mi?
| 81
| 7
|
fanfic_7_8
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Ha-ha. – Kár, hogy nem jöttél el. – Na, és autogrammot kaptál? – Dehogy. Viszont nagyon nézte a tömeget az a gitáros gyerek, aztán mikor meglátott, rám is mosolygott. – Hűha, oda ne rohanjak. Várj, melyik a gitáros gyerek? – A göndör hajú, aki odajött tüzet kérni. – Apropó, tűz, remélem, nem azért tartod magadnál azt a gyújtót, mert dohányzol? – Nem vagy az anyukám, oké? – Mintha említettem volna, hogy utálom a dohányfüstöt. – Nyugi, az a bulizós táskám volt, én nem cigizek. Viszont van benne minden földi jó, két hónapos müzliszelet, ha esetleg megéheznék hajnalban, gyújtó, ha valaki tüzet kér, rágó, sebtapasz...
– Milyen felkészült vagy... – forgatta a szemét-
– Te sem jártál még egyetlen fesztiválon sem, mi? – Már mondtam, az emelt kémia nem olyasmi, ami enged bármi másra időt szakítani. – Nagy kár. Tavaly előtt Dua Lipa valami eszméletlen volt a Szigeten. – Majd most bepótolom, ne aggódj. Itt is van valami fesztivál nyaranta, nem? – Van hát, a Campus. – Akkor ünnepélyesen megfogadom, hogy idén eljövök a Campusra. – Látod, még csak két napja vagy itt, de máris kihozza belőled az állatot Debrecen. Ilyen ez a vad kelet – kuncogott. – Nehogy hozzászokj. Tudod, végtére is egy karótnyelt, önjelölt orvostanhallgató vagyok - viccelődött, mire Lujza csak nevezett. – Jól van, de csak hogy tudd, én megyek előbb zuhanyozni. – Felőlem aztán. Nehogy megakadályozzalak a tisztálkodásban – legyintett a fürdő felé. – Hát anyukám, te se voltál még kolis – kuncogott, majd bement a fürdőbe és magára csukta az ajtót. Lea másnap reggel kakas kukorékolásra ébredt. Félálomban, és a behúzott sötétítők miatti félhomályban összehúzta a szemöldökét, de egyelőre nem mozdult. Csak résnyire volt nyitva a szeme, mire ismét megszólalt a madár, és akkor tudatosult benne, hogy bizony egy nem kintről jön. Meglepetésében azonnal felült, hirtelen tágra nyílt szemeivel rögtön a baromfi után kutatott, azonban hamar megállapíthatta, hogy semmilyen kakas nem szabadult el az éjszaka folyamán, hanem a halálos nyugalommal szundikáló Lujza telefonjából érkeznek a hangok. A szobatársa persze nem reagált a fülébe kukorékoló telefonra, a fejére húzott takaróval, a fal felé fordulva aludt tovább.
| 508
| 7
|
fanfic_7_9
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Lujza! – szólalt meg, de elég rekedtre sikeredett, ezért megköszörülte a torkánt. – Lujza! – Mmmmmivaaaan? –
| 33
| 7
|
fanfic_7_10
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
jött végre válaszul, olyan nyikorgások közepette, mint egy százéves ajtózsanér.
| 19
| 7
|
fanfic_7_11
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Lujza! Szól az ébresztőd. – Már reggel van? – kezdett el mocorogni. – Igen! Háromnegyed hat! – csekkolta le a saját telefonján. – Ja, bocsi... Csak sose kelek fel az első ébresztőre... – motyogta. – Hát veszem észre – mászott ki az ágyból dúlva-fúlva, majd a kávézfőzőjéhez masírozott, és jó hangosan elkezdett kávét csinálni. Lujza egyelőre nem reagált verbálisan, mindössze néha nyikorogva mocorgott, meg a szemét dörzsölgette. Lea addig betrapppolt a fürdőbe, engedett vizet, majd mikor visszatért és bekapcsolta a gépet, bedagadt szemhéjakkal szuggerálni kezdte, abban a reményben, hogy mire lejön a kávé, elmúlik a csillapíthatatlan haragja. S valóban, mire megérezte az illatát, kezében az előkészített csészéjével, már nem volt annyira ideges, mint öt perccel ezelőtt. – Ne haragudj – mondta neki Lujza, mikor végre összeszedte magát. – Meg kellett volna beszélnünk. – Nem haragszom – felelte Lea, majd a gőzölgő italba kortyolt.
| 217
| 7
|
fanfic_7_12
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Biztos?
| 3
| 7
|
fanfic_7_13
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Most már nem haragszom – válaszolta, kihangsúlyozva az első szót. – Miért, az előbb haragudtál? – Mindig haragszom, amikor váratlanul és ok nélkül felkeltenek. – Hát ezt jó tudni... Délután egy sajnálom pisztáciás csigára meghívhatlak?
| 54
| 7
|
fanfic_7_14
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Meg. De csak ha kapok mellé kávét is. – Oké, áll az alku. Amíg Lea operációs rendszere betöltött, a szobatársnője lassan kikecmergett az ágyból, majd elment megmosakodni és felöltözni. Még tíz perccel később is ugyanott találta a lányt, maga elé meredve, a félig elhűlt kávéját kortyolgatva, de nem tett rá megjegyzést. Végül elkezdett ő is készülődni, elöblítette a csészéjét, majd fogat mosott, megfésülködött, aztán pedig beállt a szekrénye elé, és igyekezett eldönteni, hogy mit vegyen fel. Némi töprengés után a lehető leglazább opciót választotta, farmer, trikó, na meg egy kapucnis pulcsi. – Beugorjunk a büfébe előadás előtt? – érdeklődött Lujza, mikor már úgy vélte, hozzá lehet szólni. – Nem is tudom... Te szeretnél valamit onnan? – Egy cappuchinót. – Azt hiszem, az rám is rám fog férni. – Egyszer tényleg koffeinmérgezést fogsz kapni. – Ha minden reggel háromnegyed hatkor fogsz kelteni, akkor kétségtelen. – Naaaa!
| 217
| 7
|
fanfic_7_15
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Ha nyolckor kezdődik az előadás, bőven ráérünk háromnegyed hétkor kelni. Tíz perc innen a főépület! – Nem vagy egy reggeli ember, mi? – Nem. – Még jó, hogy nem a harmadik szobatársunk kopogtatott ilyenkor. – Még megérkezhet. – De nem fog. – De határozottan mondod – vonta fel a szemöldökét Lujza. – Mit tudsz, amit én nem? – Semmit az égvilágon. De nincs olyan elmeháborodott egyetemista, aki hatra jön beköltözni a koliba. – Igazad lehet...
Az elkövetkezendő másfél órában Lujza megreggelizett, Lea pedig kinyitotta az ablakot, hogy a még hűvös, hajnali levegő kicsit felfrissítse a szobát, na meg őt magát is. Csak állt az ablak előtt egy darabig, becsukott szemmel, és élvezte, ahogy a hideg az arcába csapódik. Fél nyolc felé azonban elindultak, mert ugyan nagy előadóba volt meghirdetve az előadás, a szobatársa felhívta a figyelmét, hogy a túlbuzgó csoporttársaik közül egy néhányan valószínűleg már negyed nyolc óta ott dekkolnak, és elfoglalják a legjobb helyeket, ha nem sietnek. Lea megállapította magában, hogy utálja az ilyen értelmetlen versengést. Miközben a lépcsőn sétáltak lefelé, a közbeeső emeleteken több kisebb csoportnyi egyetemistába belefutottak, a többségük a liftre várt, de néhányan utánuk csapódtak. Kiérve a kollégium előtti placcra pedig egészen népes társaság fogadta őket, akik kisebb csapatokba verődve beszélgettek, energiaitaloztak meg cigiztek. Lea megfogta Lujza karját, és amilyen gyorsan csak tudta, átlavírozta magukat a tömegen. – Még jó, hogy tilos itt dohányozni. Aneurizmát fogok kapni, ha emiatt füstszagú lesz a hajam – morogta. – Tudod, élni és élni hagyni. – Pontosan ezért nem szeretnék bagófüstöt szagolni kora reggel. Még a gyomrom is felfordult. Semmi bajom nincs azzal, ha a kijelölt helyen dohányoznak. – Ha te mondod...
A főépület és a koli közötti területen rengeteg diákkal találkoztak, némelyikük velük egy irányba, mások pont az ellenkezőbe igyekeztek. Lujza felvilágosította, hogy az útba eső épületek milyen funkciót látnak el, Lea meg csak némán ámult, hogy hogy a fenébe tudja megkülönböztetni ezt a sok egyforma épületet. Legutóbb, mikor erre járt, nem tulajdonított nagy jelentőséget a tábláknak és kiírásoknak, de igyekezett valamennyit a fejébe vésni, hiszem ha itt tervezi eltölteni az elkövetkezendő éveket, akkor nem árt, ha tisztában van vele, mit hol talál. Negyvenkor már a főépületbe igyekeztek lefelé, Lea pedig ismét megfogta a szobatársa karját, mikor a büféhez értek, és megpillantotta a masszív embertömeget. Úgy tűnt azonban, hogy Lujzának semmi problémája sincsen a heringekként összezsúfolódott emberek közti lavírozással, és nem sokkal később már a sorban álltak.
| 557
| 7
|
fanfic_7_16
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Jó reggelt, Hajni! – köszöntötte Lujza az eladót. – Lujzi! Hát te? – örült meg neki a velük kb egykorú lány. – Ide járok – nevezett. – Tudod, most kezdtem az egyetemet. – Te jó ég, hát hogy szalad az idő! Mit kérsz? – Két cappuchinót. Az enyém a szokásos, Lea, te mit kérsz bele? – Két cukrot – felelte a lány. – Sima, barna? – Sima.
| 95
| 7
|
fanfic_7_17
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Két cappuchinó rendel – látott neki az elkészítésüknek Hajni. Mindössze három perc múlva már útban voltak az előadó felé, az italukkal a kezükben. Lujza természetesen már megitta a felét, mire odaértek, ám Lea még tartalékolta. A büfékben egyébként is mindig olyan forró kávét adtak, ami leégeti az ember nyelvét. A szobatársának határozottan igaza volt, ugyanis már messziről lehetett hallani a folyosón a duruzsolást. Hetven másik elsőéves bölcsész ült bent az előadóban, legalábbis hellyel-közel ennyien kellett lenniük, Lujza pedig nem fecsérelt egyetlen percet sem csodálkozásra, céltudason körbenézett, kiválasztotta a megfelelő helyeket, majd a szobatársát maga után húzva már úton is volt felé.
| 144
| 7
|
fanfic_7_18
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Kívülre vagy belülre akarsz ülni? – érdeklődött. – Kívülre – felelte Lea. – Az király, mert akkor így ZH-n tudok puskázni – vigyorgott rá, majd be is huppant a helyére. Követte a példáját, előbb lerakta a papírpoharát, ami már megrogyadozott ebben a pár percben, majd lepakolta a táskáját, elővett egy füzetet meg a tolltartóját, aztán kényelmesen elhelyezkedett, és elkezdet meginni az italát. Körbekémlelt, igyekezett felmérni a terepet, elsősorban azért, hogy nehogy egy ismerős nézzen rá vissza rá a sorok közül, ám úgy tűnt, Fortuna ezúttal vele van, mert senkit sem sikerült beazonosítania. Ezután kissé lehiggadva inkább érdeklődve figyelte a társaságot, és próbált mindenkiről valamilyen benyomást szerezni. Az a helyzet, hogy erőteljesen belé égett a sztereotípia a bölcsészekről, szóval rögtön a színes hajú lányokra ugrott a tekintete, ám csak kettőt szúrt ki belőlük. Emlékeztette magát, hogy ronda dolog a külsőről ítélni, mert ha bárki az alapján építene véleményt róla például, amilyen arckifejezést visel szinte egész álló nap, akkor igen valószínű, hogy az nem lenne pozitív. Észre sem vette, de már elmúlt nyolc óra, és néhány késő körében megjelent a professzor az bejáratnál. Előre engedte a csapat lányt, akik gyorsan kerestek maguknak egy-egy helyet, majd behúzta maga mögött az ajtó. Komótosan a katedrához ballagott, letette az aktatáskáját, majd felpillantott, és egy darabig csak nézte őket. Nyilvánvalóan felmérte a felhozatalt, és ugyan fiatalnak tűnt oktatói viszonylatban, minden bizonnyal rendelkezett már elegendő tapasztalattal tanárként, hogy megállapítsa róluk a legfontosabbakat. – Köszöntök ma reggel itt mindenkit. Én Dr. Fodor Zoltán vagyok, az Észak-Amerikai nem önálló intézet adjunktusa. Én fogom önöknek tartani ebben a félévben a Bevezetés az Irodalomtudományba nevezetű tárgyat, illetve majd következő félévben az American Civilization nevű tárgyat. A mai napon nem terveztem túl megterhelő dolgokat, elvégre nem akarom elijeszteni magukat máris az első napon – nevetett. – Ismertetem majd a syllabust, illetve egy rövid előadást tartok az irodalomról úgy általánosságban. A félévben két zárthelyi dolgozat lesz, egy a félév közepén, majd még egy a végén. Megfelelő osztályzat elérése és a félév végi beadandó teljesítése esetén a két zárthelyi és a beadandó átlagából megajánlott jegyet kaphatnak, így nem kell vizsgázni jönniük. Tanuljanak csak a nyelvi modulra, higgyék el, utálni fogják – mosolygott, mire az előadó egy része nevetni kezdett. Leát egy kissé azért megijesztette, amit a nyelvi modulról mondott. Világ életében jó angolos volt, nyelvvizsgája is volt, szóval elméletileg nem kellett volna félnie tőle, de ha a tanszék egyik intézetének vezetője ilyen véleménnyel van a nyelvi modulról, akkor érdemes lesz felkötnie a gatyáját. És még naivan azt hitte, hogy büfészakra jelentkezett... A nagy fenéket. – Jaj, le ne körmöljék! – szólalt meg a syllabus ismertetése közben a professzor. – Fent van az e-learningen, isten őrizzen, hogy ilyenekre pazarolják a drága papírt! – Intézetvezető létére jófejnek tűnik – súgta a fülébe Lujza. – Nem mellesleg, jól is néz ki – kuncogott. – Lujza, épp csak a szemedet nem veri ki az a nagy karikagyűrű az ujján – válaszolta halkan. – Ó, hát az a helyzet, hogy szemüveget kellene hordanom, de rohadtul nem akarom. Kár érte – sóhajtotta. Lea csak a szemét forgatta, majd visszafordította a tekintetét a kivetítő felé.
| 721
| 7
|
fanfic_7_19
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
Csupán annyi szerepelt a címdián, hogy „Bevezetés az Irodalomtudományba, 2024/I. szemeszter, Dr. Fodor Zoltán, adjunktus", alatta pedig egy kép a Református Kollégium Nagykönyvtáráról. A következő dián a legfontosabb könyvek, jegyzetek voltak felsorolva. – Ajánlom mindenki figyelmébe Roland Barthestól A Szerző Halálát, illetve Italo Calvino Miért Olvassunk Klasszikusokat című könyvét. De persze a többi három is nagyon fontos, gyakorlatilag a tananyagunkat ezek alkotják. Azonban ez a kettő különösen jelentős, hiszen nem csak a tanulmányaik szempontjából fontos, hanem a szemléletület is nagyban formálni fogja. Ezek után beszélt még pár szóban az ajánlott olvasmányokról, majd végre belekezdett az igazán izgalmas részbe. Lea azon kapta magát, hogy annyira magával ragadta az adjunktus előadása, hogy néha még jegyzetelni is elfelejtett. Ilyenkor hihetetlenül hálás volt Lujzának, amiért észrevétlenül a pad felé emelte a telefonját és készített egy képet az éppen aktuális diáról. Csak egy halvány mosolyt küldött felé, majd visszatért a figyelme az oktató felé. Észre sem vette, de a másfél óra olyan hamar elszállt, mintha csak húsz percet ültek volna ott. A professzor igencsak jó előadó volt, és rengeteg érdekességgel fűszerezte a prezentációját, ami segített abban, hogy a diákjai könnyedén megjegyezhessék az anyagot. Lujza nyújtózkodni kezdett mellette, mikor véget ért az előadás, a szobatársa addig komótosan elpakolta a holmiját. – Neked lesz valamilyen órád ezután? – érdeklődött a szőke. – British Civilization – felelte Lea. – Szuper. Fel kell mennünk az emeletre, ott lesz. Utána elmehetnénk beszerezni ezeket a könyveket, mielőtt elkapkodják az összeset. – Támogatom – kelt fel. A tömeg még nem oszlott fel a bejáratnál, így kissé nehézkesen, ismét egymásba kapaszkodva sikerült csak kijutniuk, és többnyire a tömeg sodorta őket a megfelelő irányba. A többség a liftet várta, percekig tartott, amíg egy társaság be tudott szállni a felvonóba, szóval Lea kapott az alkalmon, megfogta Lujza farmerdzsekijének az ujját, majd célirányosan elindult a lépcső felé. Megkönnyebbülten sóhajtott fel a lépcsőfordulóban. – Imádom, hogy ilyen lusták az emberek – jegyezte meg cinikusan. – Nem mindenki ilyen fitt ám – felelte a szobatársa. – Jaj, ugyan már, a féléveink nagy részét a könyv fölé görnyedve fogjuk tölteni, nem árt egy kis mozgás. Egyébként is, eljön május nyolcvannyolc, mire sorra kerülnek a liftnél. Sokkal logikusabb fellépcsőzni. Nem a tizedikre megyünk, könyörgöm! – Na és mit szólsz a profhoz? – Őszintén szólva, pozitívan csalódtam. Meghozta a kedvem ehhez az egészhez. Még ha nem is diplomázok végül ebből, az biztos, hogy sokat fogok tanulni belőle. Hogy tud ilyen érdekes előadásokat tartani? Mintha minimum a legújabb protézistechnológiáról beszélne! – Nem vagy humános, mi? – érkezett a sajnálkozó tekintet egy félmosoly mellett. – Ötös voltam magyarból – húzta össze a szemöldökét értetlenül. – Az nem minden, anyukám! – karolt belé a Lujza. –
| 609
| 7
|
fanfic_7_20
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
Írtál valaha verset? – Hát... Asszem egyszer beadandóként kellett írni magyarra. – Na és szépművészeti múzeumba szoktál járni festményeket csodálni? – Osztálykiránduláson voltam ott utoljára vaaaagy... Három éve. – És szoktál filozofálni az emberi élet múlandóságán, az élet értelmén, az apró szépségeken, amik nap mint nap szembejönnek velünk a legjelentéktelenebb formában? – Mire akarsz kilyukadni? – torpant meg, majd ránézett. – Menthetetlen vagy, Lea – sóhajtotta. – De nem baj, majd itt kikupálódsz – mosolygott, majd elindult, otthagyva a másik lányt. – Hé! Ez mit akar jelenteni? – sietett utána. – Nem tudom, majd kiderül – vont vállat. Hát a British Civilization előadástól már nem volt úgy elájulva, mint az adjunktusétól, ám határozottan nem mondhatta, hogy nem érdekli a téma, sőt. Egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy olyan dolgokat is lejegyzetel a füzete margójára, amik nem tartoznak szorosan a témához, ám érdekesnek tűntek, éppen ezért pedig megérnek egy keresést az interneten. Rá kellett továbbá döbbennie, hogy az irodalom és a történelem ezesetben nem csupán azokból áll, amik a gimnáziumi tananyag részét képezték, és hogy tele vannak komplex témákkal, amik kapcsán igen könnyedén bele lehet esni egy nyúlüregbe. Most már értette a volt fiú osztálytársai kútmély érdeklődését a Római birodalom iránt. Fél tizenkettő múlt, mire kijutottak a teremből, Lea gyomra pedig hangosan megkordult. – Együnk valamit, mielőtt elmegyünk a könyvesboltba? – ajánlotta fel Lujza. – Nincs valami kajálda a közelében? Nem szívesen mennék már vissza a koliba, a müzlimet meg elfelejtettem megenni, annyira belefeledkezdtem a jegyzetelésbe – felelte. – Azt láttam – kuncogott. – Mint egy kisgyerek az édességboltban. – Hé, ez még nem jelent semmit. Ez csak az első nap volt az egyetemen, ilyenkor minden oktató végtelenül nyájas meg jófej, hogy minél többünket csapdába csalja. Majd vizsgaidőszakban...
– Szerintem neked azzal sem lesz gondod. Általában azok buknak meg mindenből, akik nem tanulnak a szorgalmi időszakban, és mire észbe kapnak, százhúsz könyvet kell elolvasniuk két héten belül. – Imponál az optimizmusod – vigyorgott. – Szóval lehet valamit enni a könyvesbolt közelében? – Van ám, nem is egy. A Fórumba megyünk, ott még kávézó is van a könyvesboltban, meg egy egész placcnyi gyorsétterem. De azt hittem, az ilyen szemét kajákat ilyen tudatos emberek nem eszik meg – ugratta. – Öt évig voltam benne a gimim bandájában, szinte minden fellépés meg próba után beültünk pizzázni vagy turmixot inni. Jó, itt szűkebb a lehetőségek köre, de biztosan lehet itt is valami ehetőt kapni. – Van az az olasz hely...
– Ahol az a sok tészta van?
| 580
| 7
|
fanfic_7_21
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
Meg pizza. – Igen, az! – Perfecto!
| 12
| 7
|
fanfic_7_22
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
Akkor irány a Fórum. Ezúttal villamossal, jó? – Igenis, kapitány – szalutált, majd kinyitotta neki a főbejárat ajtaját. Húsz perccel később már jóízűen ebédeltek. Lea epres-bazsalikomos limonádét rendelt pesztós tésztával, míg Lujza a carbonaráján csámcsogott. Tele volt a placc, alig találtak üres helyet, ugyanis úgy festett, ebédidőben fél Debrecen innen szerzi az ennivalót. – Azt mondtad, benne voltál valami bandában gimiben – bökött felé a villája tompa végével a szobatársa. – Aha. Miért? – Hogy van az, hogy zenéltél, de a humán tárgyak mégsem állnak olyan közel hozzád? – Hát ezt így, ebben a formában nem mondanám, hogy igaz. Mondtam, hogy szeretek olvasni például, csak az utóbbi pár évben nem sok időm volt rá. – Hát anyám, ha Dosztojevszkijt bújod állandóan, nem is csodálom – horkant fel. – Most miért? – Költői kérdés, oké? De volt már a kezedben a Bűn és Bűnhődés? Az konkrétan egy tömegpusztító fegyver. Eldobod, fejen talál valakit, bereped a koponyája. – De nagyon érdekes témákat pedzeget! Főleg az emberi pszichéről meg a társadalomról. – Ó, már megint itt tartunk. Ez a tipikus analitikus dolog... Na, ezért olyan idegen neked az irodalom. Szereted, de csak távolról nézed, mint egy adatsort. Az irodalomnak nem ez a lényege, hanem hogy érzéseket váltson ki belőled. – Nem szeretem a romantikus könyveket. – Na látod, pontosan ez a baj! Hogy azt gondolod, csak a romantikus könyvek válthatnak ki valakiből valamit. Pedig annyiféle érzés van! Árulás, szomorúság, fájdalom, csalódás, remény, gyász, reménytelenség! Ezek mind benne vannak a klasszikusokban. Pontosan ezért azok, mert időtlenül mutatnak be valamilyen érzést vagy jelenséget, amit amíg a világ a világ, rá lehet húzni az emberi élményre. – Ez nyilvánvaló. – Egyszer adj egy esélyt az Értelem és Érzelemnek. – Jól van. Egyszer. – Amúgy nem gondolkodtál rajta, hogy ezt a zenés dolgot tovább csinálod? – Annyira azért nem vagyok jó. Egy amatőr, középsulis zenekarba még elmentem, na de egy igaziba? – Nem azt mondtad, hogy vagy tíz éve gitározol?
| 468
| 7
|
fanfic_7_23
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Dehogynem. – Hát akkor? Nehogy azt hidd, hogy mindenki nemzetközi szupersztárként kezdi. A Campuson is mindig lépnek fel olyanok, akik igencsak lelombozóak. Aztán látod, mégis kapnak egy esélyt. – Figyu, szerintem az összes banda a ZK-n keresgél. Nem hiszem, hogy én kellek nekik. – Hát, te tudod. Csak feldobtam a lehetőséget. Egy csomó szabadidőnk lesz, szóval lehet, halálra fogod unni magad az alapján, hogy a gimit héttől este hatig végigteperted. – Á, nem hinném. Jól esik egy kis pihi. – Te tudod. De elég sok amatőr banda van itt, csak így szólok. Hátha az egyiknek pont te kellesz. – Jól van, Lujza, észben fogom tartani – kortyolt a limonádéjába. – Könyvesboltba mikor megyünk?
| 172
| 7
|
fanfic_7_24
|
Pilvax
|
2. fejezet - Ma Van Hátralévő Életünk Első Napja
|
– Amint megettem a kajámat. Egy óra múlva két megpakolt papírszatyorral tértek vissza a kollégiumba. A szobatársa majdnem helyben agyvérzést kapott, mikor meglátta a kötelezők végösszegét, az eladó megsajnálhatta őket, mert látva az arckifejezését, felajánlott nekik egy tanévkezdő húsz százalékos kupont. Lujza nem lett sokkal nyugodtabb az új összeg láttán, ám egy jó akciót semmiképp sem hagyott volna ki. Legnagyobb megdöbbenésükre, visszaérve a szobájukba nem találták ott a rejtélyes, harmadik szobatársat, pedig biztosak voltak benne, hogy legalább délutánra megjelenik. – Lehet, más karra jár? – töprengett a szőke. – Mindenki most kezdett – felelte Lea. – Lehet, jogász - vont vállat. – Minek jönne ide lakni egy jogász, ha ott van a Kassain a Campus? Az a legjobb koli az összes közül. – Lehet nem vették oda fel? De hát oda minden elsőévest felvesznek! – Valószínűleg nem gólya, de úgyis kiderül, nem? Legfeljebb ketten leszünk. – Nem hiszem, hogy sokáig üres hagynak egy férőhelyet. Főleg, hogy egy csomóan listán várnak rá...
– Nem tudom, Lujza, de egyelőre nem is érdekel. Egyre kíváncsibb vagyok, a többi tárgyunk milyen. Az adjunktus azt mondta, szívni fogunk a nyelvi blokkal. – Perfekcionista vagy, nem? – De. – Akkor nem lesz vele az égvilágon semmi gondod. Gyanítom, hamarabb megérted, mivel szabályok szerint működnek – veregette meg a vállát. – Ez azért eléggé sztereotípiának hangzik. Lehet valaki pocsék, mit tudom én, fizikából, csak mert kémiából jó. – Pocsék voltál fizikából? – Nem. – Akkor ez is az én teóriámat támasztja alá. De nem baj, majd belejössz a többibe is. Fogadok, te fogod a legjobb fogalmazásokat meg verseket írni. – Verseket?! – Persze. Azért bölcsész karon illik ezeket alap szinten elsajátítani, még ha nem is a kedvenced. – Hát én meg fogok bukni – dőlt végig elszörnyedve az ágyon. – Ne aggódj, járt így más is – vigyorgott rá. Amennyire jól indult a hete, Lea határozottan kezdte megbánni a választását. Versek... Elemezni őket megadott szempontok szerint nem olyan nehéz dolog, sőt. Elolvasni és értelmezni őket szintén. Na de, írni? Még mindig kísértette az az incidens középiskolából. Egy hetet adott a magyar tanár mindenkinek, hogy előálljon valamivel. Állítása szerint a versírás fejleszti a költői képek megértését és a fogalmazóképességet, ám ezzel Honthy Lea nem tudott volna jobban nem egyet érteni. Minden áldott délután, minden szabadidejében próbálta összehozni azt a pár nyomorult sort, de eleve fogalma sem volt, mégis mi legyen a témája. Végül sikerült kierőszakolnia magából tizenöt kínkeserves sort, ami a legjobb esetben is izzadtságszagú volt, tele jelentést nélkülöző, üres szavakkal meg képekkel. Az volt az első és az utolsó alkalom, hogy négyest szerzett magyarból. Csak abban reménykedett, hogy nem fogják már azonnal az első héten a nyakába sózni ezt a feladatot, illetve, hogy nem fog a tanterv visszaköszönő részévé válni. Köszönte szépen, de inkább foglalkozott volna bármi mással. Nem mellesleg, az amerikai intézet elültette benne a bogarat, hogy mi lenne, ha amerikanisztikára specializálódna. Már most sokkal szimpatikusabb volt az idősebb professzor asszonynál, aki a British Culturet tartotta, és őszintén szólva talán jobban érdekelte az amerikai irodalom, mint az angol. Viszont a választás még messzinek tűnt, és addig milliószor meggondolhatta még magát. Azzal viszont határozottan elégedett volt, hogy a kezdeti kétségbeesése ellenére elkezdett körvonalazódni a jövője és a lehetőségei maga előtt. Talán mégis csak van élet az orvosin kívül is, sőt, úgy tűnt, aznap kezdődött élete hátra lévő részének első napja.
| 757
| 7
|
fanfic_7_25
|
Hiányod néha fáj
|
Hiányod néha fáj
|
Hiányod néha fáj
| 4
| 8
|
fanfic_8_0
|
Hiányod néha fáj
|
Hiányod néha fáj
|
Hiányod néha fáj
Hiányod néha fáj;belőlem is elvesz valamit,nem élek, csak létezem,amikor nem vagy itt. Csak azt akartam,addig maradj itt velem,amíg el nem csitul kissé,ez a néma, belső küzdelem. Csak addig, míg a nappaléjbe szenderül,amíg a sok gond, mi napközben gyötört,elnyugodva álomba nem merül. Mert hiányod néha fáj;néha ébren is rólad álmodom. Sürgetném érted az időt,mely csak ritkán cinkosom. Álom és ébrenlét határánmajd újra itt leszel velem,belesimulva két karodba,lassan megnyugszik szívem. Mert hiányod néha fáj;és néha már magam sem tudom:ha a szívünk igazat súg,kinek hazudunk vajon…?
| 158
| 8
|
fanfic_8_1
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Ezt felvetted?
| 4
| 9
|
fanfic_9_0
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
III.
III.
| 5
| 9
|
fanfic_9_1
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
– Mikor utasította el Szerbia az ultimátumot? –
| 9
| 9
|
fanfic_9_2
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
pillantott fel Simon a füzetéből. Nándi erősen kutatott a dátum után a fejében, ahogy elnyúlt a kanapén. Erik múltkor jól szórakozott, amikor elmondta neki, hogy van egy elmepalotája, és még hogy nevetett volna, ha beszámol arról is, hol tartja a történelem órán tanultakat. Úgy ötödik osztály elején rájött, mennyivel jobban meg tud jegyezni dolgokat úgy, ha vizualizálja őket maga előtt. Elképzelte, hogy a szobájának a falára vannak festve az információk, és elég rápillantania, ha tudni akarja a választ. Kezdetben még fel is ragasztotta a falra a jegyzeteit segítségképp, de aztán terjeszkedni kezdett. Már azt képzelte el, hogy az ágyneműjén képletek és vegyjelek vannak, hogy a könyvespolcán a könyvek gerincén mássalhangzó törvények futnak végig, és hogy a kaktusza tele van definíciókkal. De akárhogy is próbálkozott, bárhova helyezte el az évszámokat, azok nem voltak ott, ha keresni kezdte őket. Szóval feladta a próbálkozást, és képzeletben inkább besöpörte őket az ágya alá, és néha, ha szerencséje volt – nem úgy, mint a múltkori dolgozatnál –, egy-egy információmorzsa előkúszott. – Hmm… – szorította le erősen a szemét, gondolatban az ágya mellett guggolt, és imádkozott, hogy a dátum megmutassa magát. – Ezer…
– Még adj hozzá kilencszáztizennégyet – ingatta a fejét mosolyogva Simon, és ledobta a füzetét a dohányzóasztalra. – Hé, arról volt szó, hogy ma meg sem említjük a matekot – eszmélt fel Ádám is a kanapé mellett lévő fotelből. – Még folytattam volna az évszámot – mormogta Nándi elégedetlenül. – 1914. július! A július valahogy rögzült. Nem tudta, hogyan, de semmi köze nem lehetett ahhoz, hogy Erik júliusban született.
| 355
| 9
|
fanfic_9_3
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
– Napra pontosan, Nagyláb! – tolta arrébb Lili a lábát, hogy ne kelljen a karfán kuporognia. – Eszembe fog jutni, csak kell egy kis idő – kezdte el masszírozni a halántékát. –
| 45
| 9
|
fanfic_9_4
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Addig húzzunk!
| 4
| 9
|
fanfic_9_5
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Ennek már a barátai is jobban örültek, mint a tanulásnak. Kilencedik óta minden évben december elsején húztak egy kupacból neveket, és aztán adtak maguknak rá egy hónapot, hogy ajándékot vegyenek a választottjuknak. Szokás szerint most is Nándiéknál vezényelték ezt le, mert Lili szülei alig engedtek át valakit, és Ádám meg Simon otthonában mindig túl nagy volt a felfordulás – ami már csak együtt jár azzal, ha két ikerpár is van a családban, és a kisebbik testvérek még nem töltötték be a hatot. – Majd én megcsinálom a cetliket – tépett ki a saját füzetéből egy lapot Lili, és nekikezdett gyöngybetűkkel papírra vetni a nevüket. Legalább a cédulák szépre sikerültek, ha már ők maguk nem voltak formában. Ádám kialvatlan szemei alatt sötét karikák húzódtak, mint mindig, ha dolgozat volt a láthatáron, és nem is ügyködött túl sokat azon, hogy ne úgy nézzen ki, mint aki kezdi megbánni, hogy a fizika faktot választotta: szőkésbarna haját szanaszét túrta, és a borosta, amit Simon úgy irigyelt, kezdett megkomolyodni. Lili az előző napi röplabda meccséből regenerálódott, de még így is ő volt négyük közül a legfényesebben.
| 243
| 9
|
fanfic_9_6
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Simon megfázott, és a matek tanárát hibáztatta érte, amiért levetette vele órán a sapkáját, majd ablakot nyitott, kitéve a kopasz fejét a hidegnek. Nándi szerint inkább az lehetett a betegségének az oka, hogy még mindig nem vette elő a téli kabátját, és pulcsiban mászkált mindenhova, de inkább meg sem szólalt azután, hogy neki a történelemmel kellett harcot vívnia a saját hibája miatt. – Akkor vissza lehet dobni a nevet, ha azt húztam, akit tavaly is? – ült feljebb Ádám, és elvigyorodott. – Már bocs, Nándi, de így a harmadik évre kifogytam neked az ötletekből! Nándi felnevetett. Ádám kilencedikben még kitett magáért, ő vette meg Nándinak a szivárványos zászlóját pár más apróság mellett, de a tavalyi évben már csak egy „a világ legokésabb barátja” feliratú bögrére futotta. Azért ezt is értékelte, minden reggel ebből itta a teáját. – Semmiképpen sem – hajtotta össze Simon a cetliket, miután Lili letette őket az üvegasztalra. – Ki nem hagynám a lehetőséget, hogy újra téged húzzalak, és hajszínezőt vegyek neked! Ádám gondterhelten kifújta a levegőjét, amint feljött a tavalyi ajándékozás emléke. Már a legelején meghozták azt a szabályt, hogy mindenképpen használni kell, amit a másiktól kaptál, és az első évben ez nem is okozott sok fejfájást, egyértelműnek tűnt, hogy nem pazarolják el az ajándékot. A második évben azonban kreatívabbak lettek, és Ádám nem úszta meg, hogy néhány hétig kék legyen a haja. – Csak akkor dobd vissza a cetlit, ha magadat húztad! – adta ki az instrukciókat Lili, majd mielőtt választhatott volna a lapok közül, megszólalt a csengő. Nándi felült, de végül nem mozdult, mert hallotta, hogy az anyukája már úton van a konyhából, hogy ajtót nyisson. Ádám még vitatkozott egy kicsit Lilivel a szabályokon, amíg Nándi hallgatózott – és imádkozott, hogy ne az apja állítson be –, aztán amikor felhangzott az ajtó csukódásának a hangja, újra a barátaira fordította a figyelmét. – Na, ki kezdi? – hajolt az asztalhoz ő is. – Nándi, Erik van itt – kiabált az anyukája, de mire a figyelmeztetése megérkezett, addigra Erik is felbukkant a nappaliajtóban. Emlékeztető magamnak: ezután mindig állj készen arra, hogy Erik bármikor betoppanhat, és soha ne kockáztasd meg, hogy pizsamában legyél – véste az eszébe újra, ezen a héten már harmadszor. Erik benézett hozzá párszor a héten, a lehető legszokatlanabb dolgokért – bár Nándi párszor megkérdezte magától, hogy mi lenne Eriktől a megszokott, ha azt mondja, sikerült megidéznie egy démont, és azonnal videóra kell venniük? A szomszédja áthozott néhány könyvet, amiről úgy gondolta, segíthet Nándinak a tanulásban, megkérdezte, Nándi is látta-e, hogy villództak a szobájában a fények, és egyszer csak megállt hazafelé jövet, hogy beköszönjön, és megtudja, Nándi tud-e sakkozni. – Sziasztok! – mosolygott rájuk Erik. Újabb emlékeztető: csak szokd meg, hogy Erik akármikor felbukkan, nem fog meggyőzni arról, hogy ő is emberből van, és nézhet ki rosszul. Nándi pár másodpercig nézte Erik hidegtől kipirult arcát, mielőtt szóra tudta volna bírni magát:
– Szia! – kelt fel a kanapéról, és egy pillanatnyi csend után a barátai felé intett. – Lili, Ádám, Simon, ő Erik, a szomszédom… – Lili, Ádám és Simon kedvesen mosolyogva eljátszották, hogy most hallják Nándi szájából először Erik nevét. – És Erik, ők itt a barátaim… Ádám az, aki úgy néz ki, mint egy mosómedve, és Simon, aki meg úgy, mintha egy Neo Citran reklám forgatására készülne. – Á, látom, nem csak én kapok a jó kis beszólásaidból – vigyorgott rá Erik, majd Liliékre nézett. – Bocsánat, hogy megzavartalak titeket, csak egy percig maradok. – Jó tanács: csak hívd Nándornak, és visszavesz egy kicsit – javasolta Simon, ahogy a kanapé felé intett. – Nem zavarsz, örülünk, ha megmentesz minket attól, hogy nekünk kelljen kikérdezni Nándit töriből! Nándi mindig is sejtette, hogy a karma vissza fog ütni, amiért a beszélgetései kilencven százaléka abból áll, hogy – puszta szeretetből – piszkálja a barátait, de arra sosem mert gondolni, hogy pont így áll majd bosszút. Félve Erikre lesett, aki megemelte az egyik szemöldökét.
| 911
| 9
|
fanfic_9_7
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
– Töri? Nem hétfőn írtál dolgozatot? – Már a javítódolgozatra tanulok… – ismerte be megvakarászva a tarkóját. – Na de Nándor! –
| 37
| 9
|
fanfic_9_8
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
élt vissza azonnal Erik az újonnan szerzett fegyverével, és felnevetett. – És mi van az elmepalotáddal? – Nem mondta? Minden törivel kapcsolatos dolgot az ágya alatt tart – csatlakozott be Lili is. Nándi nevetve megrázta a fejét, és ő is intett Eriknek, hogy üljön le. – Most már le lehet állni! Mindenkinek vannak gyenge pontjai, nem kell bántani! – Bocsi, ez már csak ilyen, a leggyorsabb mondja annak, hogy a barátaiddal megkedveljük egymást, ha rólad beszélünk! – mosolygott Erik, de nem mozdult, még a kabátjából sem bújt ki, Nándi hiába nyúlt érte. – Tényleg nem maradok sokáig, csak meg akartam kérdezni, hogy átküldenéd-e a múltkori felvételt. Nándi azonnal elvesztette az irányítást a gondolatai felett. Egyik pillanatban még azon gondolkozott, hogyan fogja leállítani Simonékat, mielőtt igazán kínos történeteket kezdenek mesélni róla, aztán pedig már azt se tudta az agya, mire koncentráljon: arra, hogy kezdhet magyarázkodni a többieknek, akik nem tudták, hogy videóra vették a szellemidézésüket, de még azt sem, hogy szellemet idéztek, vagy arra, hogy Erik ismét valami olyasmiért nézett be hozzájuk, amit üzenetben is megkérdezhetett volna tőle? Lili egyik nap levezette neki, miért különös Erik viselkedése, de Nándi minden indokra talált valami kifogást. Hisz tudta, hogy milyen rossz néha náluk az internet, és arra is rájött, Erik mi mindent megtesz, hogy halogassa a tanulást, sosem hitt abban, hogy tényleg azért állna meg náluk ennyiszer, mert látni akarná őt. Mégis, minden kételye ellenére jelenleg nem tudott semmi másra gondolni. Lilire pillantott, aki egyből visszanézett rá, mintha neki is pont itt járnának a gondolatai. A lány ajka halvány mosolyra húzódott, és aprón megvonta a vállát, de mielőtt Nándi jobban elgondolkozhatott volna ezen, Ádám megköszörülte a torkát. – Nándi belevitt a filmezős mániájába? – mosolyodott el.
| 390
| 9
|
fanfic_9_9
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Erik egy pillanatra oldalra lesett rá, ami alatt Nándi próbálta telepatikusan a tudtára adni, hogy nem azért nem számolt be a múlt pénteki programjukról a barátainak, mert szégyellte volna. Erik visszanézett Ádámra, és amikor felbukkant egy mosoly az arcán, Nándi valamennyivel nyugodtabb lett. Talán nem is gondolt erre – vagy ami még jobb, Nándi képes a telepátiára. – Nem, éppen fordítva volt – ingatta meg a fejét. – Megkértem, hogy segítsen felvenni a paranormális jelenségeket a házunkban. – Paranormális jelenségek? Nándi, miért nem meséltél erről? – csettintett elégedetlenül a nyelvével Ádám. – Ne mesélj neki semmit, a legbarátságosabb szellemes sztori után is álmatlan éjszakái lesznek – figyelmeztette Nándi Eriket. Erik elvigyorodott, és védekezően feltette a mindkét kezét, amikor Ádám lebiggyesztette az alsó ajkát, és elővette a legszebb pillantását. Az öccsével ellentétben ő jó volt a kiskutya tekintet megformálásában. Simon a világoskék szemével és a szemöldökét kettészelő heggel sosem tudta eléggé lebiggyeszteni az ajkát ahhoz, hogy igazán kedves pillantása legyen, de Ádámnak a szeme körüli szeplőkkel és a mosolygödrével próbálkoznia sem kellett. – Csak azt mondd el, hogy sikerült-e felvennetek valamit! – ajánlott kompromisszumot. – Egyszer elaludt egy gyertya – billentette oldalra a fejét Erik. – Az csak a szél miatt volt – legyintett Nándi. – És talán megmozdult az ajtóm! Még nem tudtam megnézni a felvételt, de remélem, azon látszik majd. Ádám bólintott párat, majd amint hátradőlt a fotelében, Simon előrehajolt, és átvette a szót:
– Megnézhetjük mi is a videót? Na, már csak az hiányozna – vetette el máris magában Nándi az ötletet. Ő belenézett már, és magában jól szórakozott rajta, de el sem tudta képzelni, hogy ezt a barátai elé tárja. Túlságosan jól ismerték, minden egyes jelét észrevették volna a zavarának, amit nem szívesen mutogatott a nagyvilágnak, és egyébként is, szégyellt volna lejátszani egy olyan videót, aminek a készítéséről be sem számolt nekik. Nem teljesen tudta, miért nem mesélt erről. Talán meg akarta tartani az élményt magának egy kicsit, mielőtt a többiek elmondhatták volna a véleményüket – főképp Simon reakcióját akarta késleltetni. Lilivel már eddig is sokat beszélt Erikről, Ádám diplomatikus válaszaitól nem tartott, de tudta, hogy Simon visszarántaná a valóságba abból a világból, amit Erik teremtett számára az üzeneteivel, az ötleteivel és a váratlan látogatásaival. – Felőlem nyugodtan – vont vállat mosolyogva Erik, majd ránézett. –
| 528
| 9
|
fanfic_9_10
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Nándi? Nándi végigpillantott a barátain. Az egyik része nem győzte szajkózni, hogy ez a legrosszabb, amit ezzel a videóval kezdhet, a másik viszont meggyőzte róla, hogy talán szüksége lehet erre. Jobb minél hamarabb hagyni Simonnak, hogy észhez térítse őt, mert minél tovább halogatja, annál rosszabb lesz ráeszmélni, hogy a fiúnak igaza van. – Persze – egyezett bele kifújva a levegőjét. – Majd akkor átküldöm mindenkinek. – Ne! –
| 99
| 9
|
fanfic_9_11
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
mondta hirtelen Lili, és ráhúzta a kézfejére a pulcsijának az ujját, mint mindig, amikor elő készült adni egy ötletét. – Nézzük együtt! Úgy sokkal izgalmasabb. Nándi Erikre sandított, aki végigfuttatta az ujjait a haján, majd pár másodperc gondolkozás után rábólintott.
| 60
| 9
|
fanfic_9_12
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
– Legyen!
| 3
| 9
|
fanfic_9_13
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
A számtani sorozatok várhatnak még egy kicsit. – Fúj, matek – nyögött elégedetlenül Ádám, mire a többiek felnevettek, Nándi pedig elindult az emeletre, hogy lehozza a laptopját. Ha Eriket nem is féltette otthagyni a többiekkel, a jóhírét igen, így igyekezett gyorsan összeszedni mindent a szobájából. Szerencséjére, amikor visszaért, egyik barátja sem tartott összefoglalót a tizenhét évének legkínosabb pillanatairól, helyette Eriket hallgatták, aki végre beadta a derekát, és leült a kanapéra, kabátját szépen összehajtva a háttámlára terítve. Nándi letette a dohányzóasztalra a laptopját, és ügyködni kezdett a gép és a tévé összecsatlakoztatásával, amíg Erik láthatólag elérte, hogy Nándi összes barátja beleszeressen.
| 155
| 9
|
fanfic_9_14
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Értem én az érzést – szórakozott jól magában, amint végignézett a többieken. Simon érdeklődve hajolt előre, és bólogatott, miközben Erik beszélt, de az ajkai egy pillanatra sem nyíltak el, nem úgy tűnt, mint aki félbe akarná szakítani a fiút, hogy hozzáfűzzön valamit – ami ritkán fordult elő, ha valaki, akkor Simon tanárai erről tanúskodhattak volna. Ádám, mint aki estimeséhez készült be, az ölébe húzott egy párnát, és azt ölelve hallgatta, Lili pedig le sem tudta vakarni az arcáról a mosolyt. – Nem azért akartam persze felvenni a paranormális jelenségeket, mert annyira hinnék a szellemekben – könyökölt a térdére Erik, és úgy magyarázott tovább. – Ha léteznének, már valószínűleg halott lennék az alapján, ahogy a múltkori szellemidézés zajlott. – Miért akartad akkor felvenni? – kérdezte Ádám. Nándi felpillantott Erikre, aki megakadt egy pillanatra. Elgondolkozva oldalra húzta a száját, majd végül csak vállat vont. – Izgalmasnak tűnt, azt hiszem – mosolyodott el. – Kissé nyomasztó volt itt, mióta ideköltöztünk, elég messze élek most már a barátaimtól meg a barátnőmtől, és kevesebb programot csinálunk. Ki akartam szakadni már abból, hogy csak suliba járok, aztán haza, tanulás…
Erik hirtelen abbahagyta a mesélést, összenézett Nándival, és a laptop felé biccentett, ahol már meg volt nyitva a videó. – Na, nézhetjük? – kérdezte. Ilyen éles témaváltást! Nándi pislogott párat, hogy megeméssze az előbb elhangzottakat. Nem is igazán azt, amiről szó volt – hanem ahogy szó volt róla. Ezelőtt még senkivel nem találkozott, aki ilyen könnyedén elmondta volna, ha elege van valamiből. Elég volt, ha csak magából indult ki: megszokta a mély sóhajait, vagy a panaszkodó hangnemét, de hogy valaki ilyen fesztelenül beszámoljon arról, amit a háta közepére se kíván? És a hatás, amit kiváltott! A barátai megértően bólogattak, egyikükön se látszott zavar, amiért Erik ilyen könnyen megnyílt pár perc ismeretség után, és nem is tűnt úgy, hogy tehernek éreznék, hogy tudnak a problémájáról. – Képzelem, milyen nyomasztó volt, amikor rájöttél, hogy Nándi a szomszédod – törte meg vigyorogva a csendet Simon, de azért kinyúlt Nándi felé, és megpaskolta a vállát. Nándi megforgatta a szemét, de Erikkel együtt felnevetett. – Hát, először azt hittem, hogy be akar törni hozzánk… – billentette oldalra a fejét Erik. – Na, ebből elég! – fújta ki a levegőjét Nándi mosolyogva, és a kanapé felé intett. – Mindenki üljön le, tegye el a beszólásait egy másik napra, és értékeljétek a vendégszeretetemet! Ádám és Simon áttelepedtek a fotelekből a kanapéra, hogy ők is szemben legyenek a tévével, majd amint mindenki elhelyezkedett, Nándi is lehuppant Erik mellé.
| 596
| 9
|
fanfic_9_15
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
– Tizennyolc éven aluliak számára nem ajánlott! – indította el a videót, mire Erik a tenyerével eltakarta Nándi szemét. – Ne aggódj, majd tolmácsolom, mi történik – súgta nevetve. Nándi még talán elő is tudott volna állni egy visszavágással, ha nincs azzal elfoglalva, hogy kisebb birkózás folyamán elvegye Erik kezét az arcától, mielőtt a bőre úgy felforrósodik, mint a szomszédja puha tenyere. Végül ő nyert, bár Erik nem adta könnyen magát. A győztesek örömével összefonta a mellkasa előtt a karját, de amikor Erik keze már nem ért össze tovább az övével, sajnálni kezdte, hogy nem küzdött egy kissé tovább. Mire végre összpontosítani tudta a figyelmét a videóra, amin éppen Erik tett vallomást arról, mi mindent rontott el a szellemidézés előkészületében. Nándi visszafojtotta a mosolyát, ami könnyen sikerült úgy, hogy a gyomra minden egyes szótlan másodperccel egyre apróbbra szűkült. Nem mert oldalra nézni – ismerte a barátait, ritkán nézték csendben a munkáit, mindig volt valami hozzáfűznivalójuk, csak akkor hallgattak, ha féltek valamit megmondani neki. Mély levegőt vett, leállította magát, mielőtt kopogtatni kezdett volna az ujjaival a karfán, és oldalra lesett. Lili szinte azonnal visszanézett rá, és megemelte az egyik szemöldökét, amint megjelent a szokásos félmosolya az arcán.
| 265
| 9
|
fanfic_9_16
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Csak ezt ne! – gondolta.
| 7
| 9
|
fanfic_9_17
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Akárhányszor Lili így nézett, az csak azt jelenthette, hogy éppen az játszódik le a fejében: nem tudom, nekem ez elég melegnek tűnik. A lány – vagyis a Nándi vállán ülő kisördög – mindig ott volt, hogy megerősítse a gyanút, hogy Nándi kiszemeltje nem éppen heteró. A probléma csak az volt, hogy akkor is belekezdett a győzködésbe, amikor ennek kevés valóságalapja volt, Nándiban pedig minden alkalommal küzdhetett az a fele, aki racionálisan gondolkodott, és aki szeretett volna hinni abban, amit Lili mondott. Átsiklott a pillantása Ádámra, majd Simonra. Mindketten mosolyogva nézték a tévét, és Nándi lassan, megkönnyebbülve kifújta a levegőjét. Talán csak szégyellősek voltak Erik előtt kommentálni a történéseket. – Nemsokára hallhatjátok, ahogy feláldoznám az életemet is, hogy ne kelljen törire tanulnom – törte meg a csendet Nándi, hátha felbátorítja a barátait is. – Csak a szokásos akkor – mormolta Simon, teljesen a videóra koncentrálva. – Te, Erik, ezután hogy tudtál aludni? – Érdekesen – nevetett fel. – Sehogy – ingatta meg a fejét Nándi. – Egész éjjel írogattál! – Csak ellenőriztem, hogy életben vagy-e még! A többiek felnevettek, és Nándi is nyugodtabban nézte végig mellettük a felvételt. Néhanéha elejtettek egy-egy megjegyzést vagy kérdést, az eseménytelenebb részeknél elmeséltek pár történetet a saját paranormális élményeikről, aztán a videó végén közösen megállapították, hogy ha Eriknek egy macskához hasonlóan lenne kilenc élete, aznap este minimum háromtól megszabadult volna. – Ez jobb volt, mintha sikerült volna felvennetek egy szellemet – állapította meg Ádám. Nándi ezzel egyet tudott érteni. Nem csak azért, mert nem szeretett volna egy szellemjárta házzal szemben élni, hanem mert így még fent állt az esélye, hogy Erik ráveszi pár hasonló próbálkozásra. – Abszolút – bólogatott Lili. – Az emberek amúgy is jobban bírják, amikor egy szellemidézés sikertelen. Ha lenne valami bizonyítékotok, azonnal elméleteket gyártanának, hogyan hamisítottátok meg. – Ja, de nem mintha akarnánk ezzel bármit is csinálni – vont vállat Nándi. – Nem? – pillantott fel rá Erik. Nándi szemöldöke összeszaladt.
| 453
| 9
|
fanfic_9_18
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
Ezelőtt még nem gondolt arra, hogy feltölti valahova videót – vagy bármely felvételt, amelyet életében készített. Már csak a maximalizmusa sem engedte volna. Előbb egyetemre akart menni, túllépni az alapokon, és részletesen megtanulni mindent, amit lehetett. De hogy ismeretlen emberek elé tárni ezt az amatőr, nem a legjobb fényviszonyokkal bíró videót? Hallott már jobb ötleteket is ennél. – Ööö… – pislogott párat, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend. – Mások ezzel pénzt keresnek – szállt be Simon is. – De annyira nem jó a minősége, túl hosszú, és… – kezdett bele az érvelésbe, de hamar félbeszakították. Hallották már ezeket az indokokat a barátai elégszer, amikor próbálták rávenni, hogy kezdjen a filmjeivel valamit. – Úgy mondod, mintha nem lehetne megvágni, és feljavítani egy kicsit! – ingatta a fejét Lili. Nándi piszkálni kezdte a tarkójánál a hosszabb tincseket, ahogy elmerült a gondolkozásban. Annak ellenére, hogy soha nem akart magának saját csatornát Youtube-ra, ahova feltöltheti a videókat, hadd lájkolja őket mind a három barátja és az anyukája, azért a visszajelzéseknek örült volna. Sorjában végigvette magában az opciókat. Ha a szellemidézésük napvilágot is lát, egy odatévedő kommentelő sem arról fog írni, milyen jó beállítást alkalmazott, és mennyire jól figyelt a színkontrasztra, de talán már az is siker lenne, ha senki nem jegyezné meg, hogy olyan a minőség, mintha a videót egy kaputelefonnal vették volna fel. De ha inkább megtartja magának a felvételt, akkor talán sosem derül ki, hogy van-e tehetsége, és megéri-e ezen az úton tovább haladnia. Különben is, talán ez egy vissza nem térő lehetőség – így mások elé tárhatná a munkáját anélkül, hogy az emberek igazán a technikájára koncentrálnának.
| 367
| 9
|
fanfic_9_19
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
– Hé, csak nyugalom – paskolta meg Erik a vállát, és egy pillanatra finoman meg is szorította, ahogy bátorítóan rámosolygott. – Nem muszáj semmit csinálni vele, csak egy ötlet volt! Nándi hálásan biccentett egyet, és már éppen mondta volna, hogy mindenképpen átgondolja, amikor Erik a dohányzóasztal felé mutatott.
| 67
| 9
|
fanfic_9_20
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
– Új téma! Miért vannak ott cetlik rajta nevekkel? Kisorsoljátok, ki feleltesse Nándit töriből? Lili felnevetett, és megrázta a fejét. – Nem, de nem rossz ötlet. Karácsonyra húzunk! Erik elmosolyodott, ahogy a térdére könyökölt, és megvizsgálta közelebbről is a lapokat. – Ez tök jó! Én szerintem általános iskola óta nem csináltam ilyet, a barátaim nem annyira szeretnek ajándékozni karácsonykor. Nándi összenézett Lilivel, akinek az ajka legörbült, szemei pedig tágra nyíltak, mintha csak azt kérdezné: megtarthatjuk? Nándi majdnem felnevetett az arckifejezése láttán, aztán néma kommunikációba kezdett Ádámmal és Simonnal. Mikor mindkét fiú aprót bólintott, visszafordult Erik felé, és rámosolygott. – Akkor ajándékozz velünk. Beveszünk téged is a húzásba.
| 167
| 9
|
fanfic_9_21
|
Ezt felvetted?
|
III.
|
– Komolyan? – kapta fel a fejét. – Ennyire komolyan – mutatott Nándi Lili felé, aki már tépte is az újabb cetlit, hogy ráfirkanthassa Erik nevét. Erik visszafogta a széles vigyorát, ahogy megköszönte mindannyiuknak, aztán meghallgatta, ahogy Lili felsorolja a szabályaikat: szilveszter este ajándékoznak, legalábbis délután, ha Eriknek más programja van, de mindenképpen aznap, ez tradíció – Nándi találta ki még kilencedikben, amikor mind a hármuknak hamar véget ért a karácsonyi hangulata, és szívesen húzták volna még egy darabig –, bármit kap az ember, muszáj használnia, és csak akkor lehet visszadobni a nevet, ha magadat húztad. Simon elmesélte Ádám hajfestős történetét, amíg körbeülték az asztalt, hogy senki se láthassa a másik húzottját. Miközben Ádám megígérte, hogy majd küld Eriknek képet arról, hogy nézett ki, Nándi összekeverte a cetliket, és kihúzott belőle egyet. Megvárta, amíg mindenki választ, és meggyőződik róla, hogy nem a saját nevét látja rajta viszont, majd ő is kihajtogatta a lapot, és halkan kifújva a levegőjét rápillantott a névre: Erik.
| 229
| 9
|
fanfic_9_22
|
Dzinka története
|
Karta
|
Dzinka története
| 4
| 10
|
fanfic_10_0
|
End of preview. Expand
in Data Studio
Fanfic Dataset (Semantic Chunks)
Hungarian fanfiction dataset preprocessed with semantic chunking.
Stats
| Rows | 553,893 |
| Tokens | 135,172,895 |
| Tokenizer | magyar-nlp-szine-java/exotic_modernbert_128k_tokenizer_modified |
Columns
text- Chunked text contenttoken_count- Token count per chunksource_id- Original source row indexchunk_id- Unique chunk identifierfanfic_title- Title of the fanficchapter_title- Title of the chapter
- Downloads last month
- 18